Az mégis hogy van, hogyha egy gyengébb képességű gyerekkel leülnek nyugodt hangnemben gyakorolni, fejlesztésre járni, az nem használ, de ha a szülei lekevernek neki 3-4 pofont, megrángatják, akkor az hogy lehet hatásos?

Az a baj, hogy nem használ. Ez meg a gyakorlat, nem az elmélet.

Ha valami konkrét baja van, hülyére verheted, akkor se fogja tudni. Az adott másodperc törtrészéig odafigyel, de akkor is csak a pofonra és már el is kalandozik. Eredmény: csak te érzed szarul magad, hogy szerencsétlent még fizikailag is bántod, nem elég, hogy nem megy neki.

Szar szülő vagyok, beismerem, csattant pofon, nem is egy, de nemtünk vele semmire.

De van egy pont, hogy az ember nem bírja. Születése óta fejlesztésre hordjuk, nem egyre, sok orvosnál jártunk. Fejlődik, sokat is, de mégis elkeserítően keveset, ha a kortásaihoz viszonyítjuk.

És nem értelmi fogyatékos, kifejezetten okos, pont ezért fáj, hogy az alapok se mennek. Tudná, de mégse tudja.

Sokkal könnyebb lenne elfogadni, ha azt mondanák, hogy gond van az értelmével. Akkor nem kínlódnánk azon, hogy egyik percben össze tud adni két számot, a másikban ugyanazt nem.