Miért kell egy életképtelen koraszülöttet életben tartani?

Azt, hogy más kívülről ítélkezni. Ha már ott van az a szegény baba, van tudás és eszköz az életben tartására, akkor persze segítenek rajta. Ráadásul ez lutri, hogy egy nagyon koraszülött gyerek hova jut, van, aki szépen összeszedi magát.

A down kóros esetén pedig valószínűleg nem is kellett küzdeni a születéskor. Ha már ott van, megszületett, mi mást kéne tenni vele? Ha Te állsz ott, Te vagy az orvos, mit tennél?

Alapból sem tud semmit tenni,ha szülés közben történik valami ( oxigénhiány pl.). Ha felsír és él,akkor életben KELL tartani az orvosnak. Ez szabály. Onnantól fogva meg egy anya csak nem hagyja a kórhazban... én is gondoznám amíg az erőm engedi.

Az,hogy 1 kg alatt születik meg mint irták,lutri,hogy milyen lesz. Tesóm fia 26 hétre született, 800 gr-mal. Most 2,5 éves eleven gyerek. Hagyták volna meghalni? Más kívülről megítélni. Ha a tiéd,foggal körömmel ragaszkodnál érte.

Azt viszont elítélem,aki annak ellenére nem veteti el,hogy tudja, beteg lesz és ezt már akkor közlik vele,mikor még elvetethetné.

nem fogok nevet írni...

van egy anyuka, a gyerekeink anno együtt jártak oviba. Eszméletlen, mi pénzt összehaknizik a sérült gyerekével. Miközben a másikkal évekig szóba sem állt. Bezzeg, amikor a nagyobb meghalt, akkor volt édeskicsifiacskám...

Szerintem ezt mondani könnyű, de mi lenne, ha veled történt volna meg? Itt már nem egy pár hetes magzatról van szó, akit el kell engedni, ha úgy adódik, egy kész kis ember aki hozzá nőtt a hónapok alatt. (Még ha kicsi is a súlya).

Nem voltam még ebben a cipőben, és remélem soha nem is leszek, de itélkezni meg okoskodni sem fogok. Azt a kegkönnyebb.

És kié lenne annak a felelőssége, hogy kijelentse: ez az emberi lény nem életképes hosszútávon, könnyítsünk most a sorsán, vagy legalábbis ne tegyünk semmit? Az orvosé? Az orvos arra esküdött fel, hogy "nil nocere" vagyis ne árts! Nem nagyon fogsz olyan orvost találni, aki vállalja ennek a lelki terhét, ő az életért küzd és nem az ellen. Akkor a szülőé? Mondjon le a gyermekéről azért, mert egy valaki azt mondja, hogy nem ad neki, csak néhány évet? Miközben ott van szegény megszületve, már lehet elnevezték őt, már sajátjukként gondoltak rá? Azért ez nem olyan egyszerű lélektani folyamat, hogy hát jól van, hagyjuk meghalni. Nem azt akarom mondani, hogy "majd megtudod, ha gyereked lesz", mivel én is most várom az elsőt és amúgy is a hideg kiráz ezektől a "majd megtudod" dumáktól. De amíg nem vagy abban a lelki állapotban, abban az élethelyzetben, nem tudhatod és nem azért, mert majd meg fogod tudni, mert egyáltalán nem biztos. Hiszen mindannyian mások vagyunk, nem tudhatjuk, hogy az illető mennyit küzdött azért a gyermekért, mennyire vágyott gyermek egyáltalán.

Régi időkkel összehasonlítani a mai világot pedig butaság. Még 100 évvel ezelőtt is természetes dolognak számított, ha a 7 megszületett gyermekből meghal valamennyi, de ugyanúgy egy vetélés is olyan dolog volt, amivel kalkuláltak az emberek. Nagypapám általános orvosként dolgozott többek között szülőotthonban is, ő például úgy fogalmazott, hogy átlag 4x terhes egy asszony, ebből 1x úgy vetél el, hogy fel sem tűnik neki, valamikor a terhesség kezdeti szakaszában (ez ugye lehetett akár egy 8-9. héten is, csak akkoriban nem nagyon voltak terhességi tesztek, és kijelenthetjük, hogy a társadalom sem volt annyira edukált, hogy egy pár hetes menstruációs késés feltűnő legyen), 1x pedig később, már előrehaladott állapotban. Akkoriban ez volt az átlag, ez volt a természetes. Most gyakorlatilag nincs olyan vetélés, amit ne dokumentálnánk és ami lelkileg ne gyötörné meg az embert. Mivel a gyermekvállalás tudatossá vált (most hagyjuk a mélyszegénységben élő putris cigányok orrba szájba kefélését és abból a meglepetés gyermeket), gyakorlatilag alig van beágyazódva, már tud róla a kismama, eleve úgy is nevezzük ugye, hogy "babaprojekt", ami önmagában is feltételezi, hogy egy vágyott gyermekről van szó és nem arról, hogy éppenséggel a legutóbbi hancúrból úgy maradt az asszony terhesen. Könnyű úgy elbúcsúzni valakitől, ha egyrészről nem is feltétlen kívántad a jelenlétét és amúgy is egy olyan világban nőttél fel, ahol a halál nem volt ennyire tabusítva, mint most. Akkoriban az élet része volt még a gyermekhalál is, a beteg gyermek, vagy akár az, hogy menet közben kapott el valamit (pl járványos gyermekbénulás), aminek akár letális következményei is lettek. Most, ha ilyesmi történik, a tv-ben mutatják a tragédiát, annyira elszoktunk ettől a jelenségtől és éppen emiatt nem is tudunk mit kezdeni vele.

A legkisebb gyerekem 940 grammal született. Inkubátor, légzéstámogatás és egyéb orvosi beavatkozások nélkül életképtelen lett volna. Most 6 éves, ragyogó okos és teljesen egészséges gyerek, semmilyen maradandó károsodása nem lett.

Hol kellene szerinted jogilag meghúzni a határt? Találkoztunk a PIC-en agyvérzett, tüdőkárosodott koraszülöttekkel, van aki minden nyom nélkül gyógyult, és van aki nem volt ilyen szerencsés. Ha pl. kicsit sántít, ügyetlenebb a keze vagy szemüveges, az még belefér? Ráadásul ezek csak utólag, évek múltán derülnek ki, van aki egy enyhe fokú agyvérzéstől is súlyosan sérült lesz, mást egy súlyosabból.is ki tudnak hozni.

A jog kénytelen uniformizálni, nem lehetséges ilyen döntéseket egyénileg mérlegelni. Amelyik újszülött életjelenséget mutat azt menteni KELL.

A down és egyéb hasonló, szűrhető betegségek meg teljesen más kérdés.