Ha valaki könnyelműen kezeli a terhességét, attól még lehet jó anya?

Jaj mit kell itt bántani azt a nőt?

Bevallom, én is így éreztem.

Már kicsi korom óta azt éreztem, hogy kiszúr velem az élet minden téren.

Hiába tanultam, hiába készültem minden órára, azok az osztálytársaim, akik végig bukdacsolták az iskolát, többre vitték nálam.

Hiába vigyáztam magamra, lett egy nőgyógyászati betegségem és folyamatosan fel szoktam fázni, más meg télen-nyáron haspólóba van, leül a hideg kőre, és kutya baja.

Így volt ez akkor is, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Tudtam, hogy soha nem akarok gyereket, ezért mindig védekeztem. És ezt is kudarcként éltem meg, mert más össze-vissza minden felelősség nélkül szexelget mindenkivel, mégse lesz terhes, én meg védekezek, és akkor becsúszik a baba. (Tehát úgy voltam, mint a kérdező ismerőse)

Gyűlöltem magam és gyűlöltem a babát. Utáltam a vizsgálatokat, ráadásul terhességi cukorbetegségem is lett. Folyamatosan fajt a derekam, vizesedett a lábam, a bokám már nem is látszott, annyira vizesedtem. Már ha az első emeletre felmentem, csupa víz voltam, folyamatosan rosszkedvű voltam. Emiatt mégjobban meggyűlöltem a babát. De amikor megéreztem az első fájást, akkor valami megtört bennem. Mikor megszületett, az első, amit akartam, az az, hogy megfogjam. A gyűlölet azonnal szeretetre váltott. 3 óránként volt etetés, addig a csecsemősöknél volt. Alig vártam mindig, hogy leteljen a 3 óra és a karomban tarthassam. Imádtam. Most már 19 éves a lányom, és ha megkérdezi valaki, hogy rossz anyja voltam-e neki, akkor szerintem azt válaszolná, hogy nem, mert jó anyja voltam. Jóban vagyunk, mindent el mer nekem mondani, mindenre rámer kérdezni, az anyja vagyok, ugyanakkor valamilyen szinten a barátnője is.