Nagyon szeretnék gyereket, de félek, hogy a személyiségem miatt nem lennék jó anya. Mit gondoltok?

Ha szerencséd van (és újszülött kortól kezded), akkor a babád imádni fogja a hordozókendőt és ha hordozod, akkor sokkal nyugodtabb babakorra és kisgyerekkorra számíthatsz. Nézz utána a babahordozás és kötődő nevelés irányzatoknak. Az szokott problémát okozni, ha a szülő a saját elképzelését próbálja ráerőltetni egy olyan kis öntudatlan lényre, akit a biológia irányít. Ha ráhangolódsz a gyerekre és akkor reagálsz a szükségleteire, amikor azok megjelennek, nem pedig azt várod, hogy akkor jelenjenek meg, amikor neked kényelmes, úgy elkerülhetők a "konfliktusok", a baba megkapja a visszaigazolást arról, hogy a világ kiszámítható, gondoskodnak róla, nem kell kétségbe esni, így szükségtelen a nonstop problémázás. Az a baj, hogy a babák számára még nincs idő, tehát nagyon számít az, hogy mi van MOST. Ha MOST éhes, vagy MOST hiányzik az anyukája és ez senkit nem érdekel, az egy akkora törés, világfájdalom, ami komoly nyomot hagy benne és annyira rástresszelhet, hogy minden téren nyűgösebb lesz, ráadásul hosszabb ideig. A kötődőek hamarabb önállósodnak és magabiztosabbak is, ezért már kisgyerekkorban megtérül a kezdeti ráhangolódás.

A másik, hogy a párodnak is ugyanúgy fel kell készülnie a babavárás során mindenből, mint neked. Így nem az lesz, hogy a Te dolgod a baba, meg hogy utána még a pároddal is "törődj", hanem az első másodperctől legyen az ő dolga is a baba, vegye fel, tegye tisztába, fürdesse stb. Ha hazajön a munkából, a gyerekével építse a kapcsolatát. Sok férfi ezt hiányként is éli meg. Gyereket vállalni nem szolgaság, hanem közös döntés, minkét fél részvételével, nem a Te felelősséged az egész: a férfinek fel kell készülnie arra, hogy itt ő egy segítő, támogató, nem pedig egy második gyerek, akire legyen külön gondja az asszonynak.