Gyerek nélküli élet?

Ha akar valaki tapasztalatot, nyugodtan mehet öregek otthonába, hogy hányan karácsonyoznak egyedül úgy, hogy több gyerekük van... és nem, sajnos nem feltétlenül rossz szülők. Van olyan 70+-os családi barátunk, aki a napokban súlyos betegség miatt már az utolsó heteit tölti, talán most érnek haza hozzá a külföldön élő gyerekei, aztán imádkozhatnak hogy a karantén végére kihúzza. Az elmúlt éveket a barátokkal (többek között) velünk töltötte, a gyerekek évi 1-2 látogatással tudtak csak szolgálni.

Amúgy vannak idős kollégáim (felsőoktatás), akik 60-70+-osok gyerek nélkül, hát többet élnek, mint sokan X gyerekkel. Nem tudom megbánták-e.

Ez messze nem ezen múlik.

"Szerintetek tényleg tudtok teljesértékű életet élni gyerek nélkül?"

Szerinted te tudsz teljes értékű életet élni gyerekkel? Szerintem inkább ez a kérdés.

"Gyerektelen ismerősöm (50 éves), tavaly elvesztette a férjét, idén pedig meghaltak a szülei. Konkrétan nincs senkije. Egyedül él egy nagy házban, nincs senki aki 1 pohár vizet vigyen neki. A barátok nyilván a saját családjukkal foglalkoznak, és el is kopnak, vagy maximum telefonon felhívják néha. Tényleg ez lenne a jó?" Igen.

Miből gondolod, hogy szüksége van egyáltalán valakire? Persze, jó, ha az ember beteg és hoznak neki egy pohár vizet, de olyankor inkább egy ápolóra/gondozóra van szüksége az embernek, nem egy családtagra. Mellesleg az ember az ideje nagyobb részében nem beteg.

"oké, utazgattok, vesztek magatoknak szép ruhát, több pénzetek van, mint annak aki a gyerekére költi, de ez nem lesz unalmas egy idő után?" Nem.

Te megunod valaha a boldogságot? Vagy azt, hogy normális életed van?

"de azért eléggé unalmas lehet az élet gyerekek nélkül. Mennyi mindenből marad ki egy házaspár, ha nincs gyereke. Ezek akár pozitív, akár negatív dolgok, de maga az élet! Enélkül mi értelme?"

Pont, hogy gyerekkel lenne unalmas. Mennyi mindenből marad ki egy házaspár, akinek van gyereke. Akár pozitív, akár negatív, de a gyermekvállalás nem maga az élet. A gyermekvállalásnak mi értelme?

Én pont,hogy így látom a fentebbi sorokat.

"De nincs anyáknapja, nincsenek vidám szülinapok, se mesebeli Karácsony, hóemberépítés, ballagási ünnepségek, diplomaosztók, esetleg esküvö/unoka."

Ezek mind pozitív dolgok, amiket írsz. Mármint pont az a jó, hogy nincsenek.

És még egy dolog: én még csak házasodni/párkapcsolatot sem tervezek, tehát nem kérdezheted azt, hogy mi lesz 30 év múlva, ha meghal a házastársam.

Persze ez mind csak az én magánvéleményem, nem biztos, hogy reprezentatív értékkel bír.

"Csak mi lesz az 50es barátnőddel mondjuk a következő 30 évben, ha esetleg meghal a férje?"

Mi lenne? Gyászolja majd, aztán esetleg uj partnert talál. Ennek mi koze ahhoz, hogy van e gyereke? Ha az én férjem meghal, az más lesz, mert nekem van gyerekem? Attól még a partneremet fogom elveszteni, akivel kb minden napomat együtt toltom.

Szerintem sarkított példákat nézel csak és kizárólag, de nagyon sok féle ember van. Én például képtelen vagyok megérteni azokat az embereket, akiket frusztrál vagy rossz érzéssel tölt el a magány vagy az egyedüllét, mert én konkrétan jól érzem magam attól, ha egyedül vagyok. És ezt szó szerint úgy értem, hogy boldogság érzetet okoz teljesen egyedül lenni a lakásban, úgy hogy nem szól hozzám senki, akár heteken vagy hónapokon át. Nagyon durván introvertált vagyok, sosem okozott gondot az, hogy egyedül legyek, nekem a társas kapcsolatok okoznak kihívást. Emiatt nagyon habozok a gyerek kérdésben, mert bár vágyok arra, hogy valakit felneveljek, és őszintén vágyok rá, nagyon félek attól, hogy nem leszek egyedül és túl sokat kell majd várnom arra, hogy végre elköltözzön a gyerek. :D Tehát például én nem attól félek, hogy 50 évesen egyedül maradok otthon, hanem pont attól, hogy 50 éves koromig kéne várnom arra, hogy végre egyedül legyek.

Viszont úgy érzem, azt mindenképp megbánnám, ha nem lenne gyerekem soha.

Akiket ismerek, a tudatos gyermektelenek is 2 táborra oszlanak, azokra akik tényleg soha nem akartak, ők szerintem maradéktalanul boldogok így, illetve azok, akik gyerektelenek, mert úgy gondolták a gyerek a sátándémon maga és csak szenvedést hoz, ennek mindig hangot is adtak, viszont örökbe fogadtak egy rakás "kutyababát" vagy "cica babát", és széjjel spamelik a közösségi médiát valamelyik rokonuk gyerekével, hogy az üngyibüngyi keresztfiam/unokaöcsém, de ha megvádolod, hogy a szülői érzéseit kivetíti ezekre, akkor neked jön, hogy ő tudatosan soha nem akart gyereket és hlye vagy... Na utóbbitól engem kiver a víz. A valóban gyerekmentes életre vágyókkal semmi bajom.

Szerintem teljesen fölösleges a mostani öregeket összehasonlítani azokkal, akik 20 - 40 év múlva lesznek azok. Más korban szocializálódtak. A mai öreg nénik nagyrészének az unoka a minden és más nem is létezik. Hát persze, hiszen az élete a munka-gyerek-háztartás szentháromság körül forgott. A családnak rendelték alá az életüket, hiszen az "a nő dolga". Na most akinek véletlenül nem lett gyereke, annak sem volt ezek kívül túl sok lehetősége. Ha nincs gyerek, nincs unoka persze hogy könnyebben befordulnak.

Akik most 50 körül vannak az már egy egész más helyzet. Pl főnököm 50 éves, sikeres vállalkozó. Nagyon csinos hisz rendszeresen jár edzeni. Ha a vírus nem jön közbe nyáron ment volna másodszor férjhez. Sok barátja van, mert nem, nem ülnek otthon bezárkózva a kiscsaláddal, nem "kopnak el". Az 50es szükőknek azért már nagyrészt felnőtt, egyetemista gyerekeik vannak akik élik a saját életüket, nem anyuciékkal ücsörögnek otthon. Az én szüleim is 50esek, tesómmal rég elköltöztünk. Van hogy hónapokig csak telefonon beszélünk, mert ha véletlen haza megyünk szüleink nincsenek otthon, mert valahol vannak a barátaikkal. Mikor tesómmal egyetemre mentünk ők is kedvet kaptak, apukám a 3., anyukám a 2. diplomáját szerezte meg nem rég.

Annyira kinyílt a világ az elmúlt 2-3 évtizedben, annyi a lehetőség, hogy aki nem tudja a gyereken kívül mással kitölteni az életét, az meg is érdemli a nyomorát.

Hu, nekem a gondolkodasod nagyon unalmas, szinte álmosító. Elmondtál 1 azaz 1 db élet helyzetet. De van kb. 10.000. Mondok pár példát, hátha tagul a világnézeted.

1. Fogyatékos gyereked lesz.

2. Meghal 15 evesen egy kalandparkban.

3. A párod elhagy 45 évesen.

4. A gyerekeid kimennek külföldre és évente 1x jönnek haza.

5. A gyereked tök más személyiség mint te, és nem talaljatok a hangot, így felnőttként nem annyira keresi a társaságod.

6. Demens leszel, a falra kened a szarodat, de 1-1 józan pillanatban belátod, hogy a 3 unokáddal küzdő gyereked nem bír el meg téged is, így inkább magad vonulsz otthonba.

.

.

.

A sor sokáig folytatható, majd élete végén mindenki elszámol magával(!), hogy jól vagy rosszul döntött.

Előtte meg nem csak nem kell, de nem is érdemes szamotvetni, mert olyan, mintha egy nagy kép kicsike részletéről nyilatkoznál.

Igazából én csak az önigazolást látom mindkét oldalon, meg a szélsőségeket.

Maradjunk annyiban, hogy egyik út sem könnyű és mindkettő tele van megbánással az emberek többségénél, akár felvállalják, akár nem. A dolgok pedig nem ennyire fekete-fehérek, hogy akinek nincs gyereke, az egy magányos macskás nő/férfi, akinek meg gyereke van, az meg mindenképpen boldogtalan, fáradt és elhanyagolt. Mindenhol megvan az élet örömteli és szomorú oldala, ennyi.

"Én nagyon nagy nyüzsgő családban gondolkodom, megrémiszt az, hogy egyedül kellene leélnem évtizedeket."

Az rendben van, hogy te így gondolkodol, nyilván majd teszel is érte, hogy így élj. De miből gondolod, hogy másnak is hozzád hasonlóan kellene gondolkodnia? Sosem értettem, ha valaki azzal érvel, hogy ha neki az jó ahogyan él, akkor más miért akar másként élni.

Engem például a nagy, nyüzsgő család gondolata rémítene meg. Volt egy barátnőm, 3 gyerekkel, nos, náluk mindig pezsgett az élet. Szívesen eltöltöttem náluk 1-2 órát, remek emberek, aztán amikor hazaértem a magam csendes otthonába, megállapítottam, hogy én megvesznék, ha állandóan így kellene élnem.

Azt csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a három gyerek közül egy az USA-ban él, a másik Kanadában, a harmadik Skóciában.