Azok az apukák, akik kvázi úgy vannak, hogy a nők nevelik csak a gyereket, mert az ő dolguk, miért gondolják így? Neveltetés, rossz minta vagy csak jellemvonás?

Az én apukám imád főzni, és nem szereti a mosatlant, szóval főzés közben mosogat is, így igazából én úgy nőttem fel, hogy azt láttam van valamiféle munkamegosztás. Igaz nálunk sokszor volt rendetlenség, mert mindkettő sokat dolgozott, én meg akkor még túl kicsi voltam, hogy normális segítség legyek. Nagyon szürreális volt látni egy másik családot, ott az apa tényleg SEMMI mást nem csinált, csak tv, vagy kint matatott a garázsban, amikor meg kész volt a kaja, legyen az reggeli, ebéd vagy vacsora, leült, szedtek neki, elvették előle a koszos tányért, stb. Mindkettő szülő felelősségteljes munkát végzett, tanult ember, az egyik mégis úgy gondolja ki kell nyalnia a másik valagát, mer' ő a férfi. Ki érti ezt?

Nem tudom, hogy tudatos volt, vagy nem, de a férjem teljes értékű társ, mindent csinál, szerintem elég jó balanszban van megosztva a munka. Nem keltettem, kelt velem sokszor ha sírt a baba, hogy amíg én gyors összerakom a tápszert, ő ringatta, hogy ne sírjon. Az ilyen hozzáállást szerintem nem érti a fent említett példa. Van egy 23 éves székely ismerősöm aki kijelentette hogy a mosás vasalás, főzés női munkay és ha nem az anyja csinálja, akkor a lánytestvérei vagy a barátnője ha van épp.

Ezt egyébként 20 évesen mondta, azóta a baránője szült neki. Kíváncsi vagyok milyen lehet 20 évesen 2 gyereket nevelni.

Nekem is ilyen apám volt. Nála ez szerintem keveréke volt a hozott szülői mintának és a természetének- a nagyszüleimnél még ugye az volt a módi, hogy asszonynak a konyhában a helye, de apámnak mindemellett nagyon visszahúzódó természete volt, nem igazán volt jó sosem a társas kapcsolatokban, barátai se sokan voltak, és hát gyerekekkel meg még annyira nem tudott mit kezdeni. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy idegesítettük, és már csak ezért is a munkájába menekült. Ő is az a fajta volt, aki saját vállalkozást vitt, maga osztotta be az idejét, de mégis karácsonykor, újévkor, az összes szülinapkor, hétvégén, hétköznap, éjszaka, gyakorlatilag nonstop dolgozott. Oké, hogy saját vállalkozással sokat kell foglalkozni, de ennyit nem lett volna kötelező. Szeretett ő minket a maga módján, gondolom, egy bizonyos ideig, amíg még kicsik és cukik voltunk, addig szinte biztosan, de akkor sem tudott nagyon eljátszogatni velünk vagy bármit kivenni a nevelésünkből. Hacsak nem tekintjük nevelésnek a "nem szabad semmit és ne szólj hozzám mert leordítom a fejed" hozzáállást. Jobb lett volna, ha elválnak anyámmal, de anyám munkanélküli volt az én három éves korom óta, aztán egyszer kamaszkoromban mondta, hogy miattunk nem váltak el korábban, addigra meg már "úgyis mindegy" lett. Szerintem ez csak kifogás volt, de hát most már tényleg mindegy.

Apámmal halálakor már nagyon rosszban voltunk, ilyen havi 1-2 szót beszéltünk, anyámmal meg most sem nagyon jó a kapcsolatunk, bár a lányom miatt kicsit gyakrabban váltunk pár szót. Én tudatosan kerestem olyan férjet, akinek normális a hozzáállása a szülőséghez, vele az apukája volt otthon GYES-en, pedig a 80-as években ez annyira azért nem volt gyakori :O És látom most a gyakorlatban is, hogy amint lehetősége van, dobja el a munkát, csak hogy a lányunkkal lehessen, szóval őszintén remélem, hogy nekik jobb kapcsolatuk és szebb emlékeik lesznek egymással, mint nekem vannak apámmal.

Azok az apák nem szeretik a gyereküket, vagy túl primitívek(alacsony eq, iq) hozzá, hogy képesek legyen felfogni, mi az a törődés, esetleg valamilyen személyiségzavarral, mentális gonddal élnek.

Hagyjuk már a szülői minta jelentőségét, felnőtt korban minimális marad meg, az is a kora gyermekkori minta, leginkább a szélsőséges nagyon pozitív vagy nagyon rossz. Az anyám éveken át szerintem rosszul pakolta az evőeszközöket, nem tettem ugyanígy, ezek jelentéktelen dolgok, a házimunka mikéntje, nincs hatása felnőtteknél, minket millió más inger is ért, pláne ha 30 feletti felnőttekről van szó, nem lenyomatok vagyunk, hanem önálló gondolkozó lények.

Velem keveset foglalkoztak, tudom, hogy nem alakult ki egyikükben sem valódi szeretet, max ilyen vérsègi összetartozás érzés”mégiscsak a gyerekem”.

Nem volt rá igényük, hogy megismerjenek, de mivel képesek voltak másokba beleszeretni szélsőségesen, biztos megvan bennük a képesség, csak rám nem akarták áldozni.

Apám a tesómat sem szereti, anyám őt igen, az ő társaságát kereste, meghallgatta, valóban érdekelte/érdekli.

Akit szeretsz, annak a társaságára igényed van és úgy alakítod az életed, hogy annyit tudj vele tölteni, amennyit szeretnél. A nőgyógyász apuka biztos imádta a munkájàt, hasznosnak érezte magát, szerette a pénzt, az életszínvonalat, az elismerést, jobban mint a gyerekét, hisz az egyikkel napi 12 órát töltött(egész nap nem látták) másikkal leosztva kb napi1,2 órát. Vállalhatott volna kevesebbet, de nem akart, neki megfelelt ez.

Nyilván nem oké, ha csak a gyerekeddel akarsz lenni egész nap, bele kell férnie az önmegvalósításnak, munkának, párodnak, háziállatnak, rokonoknak, de azért egy szülőnek kisgyerekkel az lenne a normális, ha a gyerekére szentel legalább az első időben minél többet..

Egyébként én rákérdeztem ilyenekre, “szerintük ennek ez a rendje”, “beszélgess a barátaiddal vagy anyáddal”, “ezért van testvéred” “mit kezdjek én egy kisgyerekkel” “csak gyerek voltál” “nem volt rá időm” “rossz gyerek voltál” “sosem csináltad, amit mondtam”

A nagyrésze hazugság és önámítás vagy támadás(ki hibáztat egy gyereket, egy kitűnő tanuló csendes gyereket), ezek az emberek emberileg a társadalom alját képviselik, mióta szülő lettem, tisztán látom, mennyire betegnek kell ahhoz lenni, hogy elhanyagold a gyereked érzelmileg.

(vagy a párodat, barátodat kihasználd, megcsinàltass vele mindent, ami neked derogál)

Az én anyám elnézte, hogy apám többször megütötte, folyamatosan kiszolgálta. Nem követem anyám mintáját, mert felnőtt vagyok és képes vagyok dönteni, felfogni, hogy nekem ez rossz lenne! Ugyanígy nem nyomom el és használom ki a párom, nem azért, mert nem ezt láttam, hanem azért, mert tudom, hogy neki ez rossz lenne!

Minden felnőtt, aki gondolkozik, van eqja, iqja elég, az képes önálló felfedezéseket tenni és döntéseket hozni!