Szerintetek hogy kellett volna reagálni?

A másfél éves lányommal és a kutyánkkal a közeli parkerdőben sétáltunk. Találkoztunk véletlenül egy másik családdal, apuka 2 iskoláskorú gyerek, a kislány talán 7-8 éves lehetett.

Eléggé olyan fajta volt, amit vki életrevalónak, barátkozónak, más meg kotnyelesnek ítél meg.

Azzal kezdte hogy rámszólt, vigyàzzak a gyerek plüssére, mert a kutyájuk elveszi.

A megfogalmazása korrekt volt, magázott, de mondjuk felnőttnek ilyenkor visszaszóltam volna, hogy értem, akkor legyen kedves arrébb hívni a kutyáját.

Utana megkérdezte, hogy hívják a kutyát és megpróbálta odahívni, majd kérdezte, megsimogathatja-e.

Mondtam, hogy nem szeretném, mert örülök, hogy végre kicsit szabadon szimatolhat. Láttam, hogy nem érti, ezért hosszabban elmondtam, hogy most értünk ide, ritkán tudom mostanában kihozni, neki most az erdő az izgalmas, nem akar most mást szórakoztatni.

Erre elindult utána, amire még egyszer mondtam, hogy hagyja most a kutyust.

Az apuka elég zordan ezek után továbbhívta őket, éreztette velem, hogy megbántódott, pedig az elején nagyon kedvesen üdvözölt.

Kicsit bánt az egész, nem akartam elutasítani, de általában ilyenkor merlegelni szoktam pár szempontot (pl hogy nekik is volt kutyájuk, hogy tényleg epp akkor "szabadultunk ki", és a saját gyerekünk is nehéz a kutyának pl ugye sétakon alig haladunk a pórázon illetve a kislány hívására nem memt oda hanem kitérni kezdett. Amúgy szereti a gyerekeket, szoktam is ismerős gyerekekkel együtt tanítani.)

Szerintetek jól jártam el? Ilyen korú gyerek szülőjeként hogy éreznétek? Végül is a kislány illedelmesen járt el, ahogy tanítjuk (megkérdezte a gazdát), ilyenkor az elutasítás kudarc nekik?

Én mindig azt gondolom, hogy a kérés az elutasítás lehetősége és annak empatikus toleràlása miatt kérés, de ezt egy gyerek talán nem látja át.

Köszi.