Milyrn gyakran érzitek, hogy rossz szülők vagytok?

Dehogynem. A rossz szülők szeretetből verik, hogy “megjöjjön az esze”, hogy “ember legyen belőle”, hogy szépen viselkedjen, ami javára válik. A rossz szülő ráerőlteti az elképzeléseit, hogy “ő nem való hozzàd, ő hozzád való”, “ezt tanuld/ ne ezt tanuld”, “amíg a házamban laksz azt csinálod, amit mondok“. Vagy rátelepednek, vagy túlságosan korlátozzák, vagy a túlzott szeretet miatt szabadjára engedik, hogy “ne érezze korlàtozva magát”, beleszólnak a súlyába, külsejébe, barátaiba, átkutatják a szobájàt, hamar elküldik otthonról..

Annyiféleképpen lehet károsan, mérgezően, bántóan szeretni, hogy többezer oldal született már belőle, és ezeknek javarésze nem is valódi szeretet.

29. De a nevelés azért nem egy ilyen absztrakt dolog, aminek minden egyes percben tudatosnak kell lennie, vagy igen?

A legtöbb úgyis azon múlik, milyen példát, életutat lát a gyerek.

Meg hát vagyok mondjuk én (vagy bárki), van egy személyiségem, stílusom, társadalmi státuszom, elképzeléseim - a gyerek dolgaira ennek megfelelően reagálok, máskèpp úgy sem tudok, mint amiben hiszek vagy ami jön belőlem.

Esetleg egy-egy konkrét kérdésnek utánaolvas az ember (pl hogy kell bilire szoktatni v milyen mese milyen korosztàlynak való).

Ez a "mikor mit kell csinàlni" tényleg idegesítő, ezt meg kell tanulni elengedni a fülünk mellett és csak amikor mi vagy a gyerekorvos vmit kórosnak érzünk, akkor lépni.

Amúgy abban igazad van,.hogy később biztos nehezebb lesz.

De azért ha a Te eleted rendben van, harmonikus, eredményes,.akkor a gyerekét se fogod elrontani.

Szóval nekem van ebben egy paradoxon, hogy ostorozzuk meg feláldozzuk magunkat és tönkreaggódjuk a hozzátáplálason, amire amúgy kb bármilyen módszer jó.

Szerintem az a gond, hogy az emberek nem tudják megítélni, hogy rendben vannak e.

A rossz emberek meg aztán pláne nem. Vagy én nem tudom te mit gondolsz, hogy aki naponta lenyom pár pofont, az tudja hogy borzalmas, amit csinál? Mert nem tudják, azt hiszik, pont amit te írtál, én ilyen vagyok, ez beválik, apám is ezt csinálta, a gyerek javàra válik, nincs látható nyoma, nem adtam akkorát, hogy nagyon fájjon..

Szerintem az embernek vannak skilljei, tudása, tulajdonságai, amik kellenek az élethez. Van, amelyikben jobb vagy, másban rosszabb. Amint észreveszed, hogy valamiben rosszabb vagy és ez kihathat az életed bizonyos részeire, amiket fontosnak ítélsz, neki kell állnod fejleszteni.

Pl én nem tudom szépen lehúzni az ablakot ablakmosásnál, de nem érdekel, mert nem lesz nagy gond, max néha csíkos marad, nem fogok nekiállni utánaolvasni, mert kb 200adrangú dolog. Úgy tisztítom, ahogy jön magától, amiket hallottam, ahogy kényelmes, és bumm, ott maradnak a csíkok. Pedig vannak emberek, akiknek hatalmas tapasztalatuk van, tudásuk, akiknek az ablaka makulátlanul ragyog, de se időm, se energiám erre, úgy csinálom, ahogy magától jön, elég tiszta már az is.

A gyereknevelős rész is ilyen, van, aki tudja, érti, remekül csinálja, tanítják(gyermekpszichológia), de ez egy fontos dolog(nekem), nem akarok tessék lássék munkát végezni, mert a gyerek nem csíkos marad utána a következő mosásig, hanem szorongani fog, sérülni a lelke, önbizalma, világképe és ezzel fog élni 80 évig, ezzel a mentalitással fogja nevelni az ő gyerekeit. Az ablak nincs hatással a többire, a gyerekem van, nap mint egy rakás más emberre, intézményekben, utcán, foglalkozáson..Fontos miket ad át másoknak(és miket kap ő másoktól)

Egyébként az én szüleim értelmiségiek, mások kedvelik őket, de rendesen elvertek sokszor és a mérgező szülős könyv összes pontját kimerítik, a státusz, személyiség nem feltétlen csapódik le gyereknevelésnél, az csak egy felvett minta, amit ügyesen alkalmaznak az emberek ismert helyzetben. Abban a közegben hogy kell mozogni, viselkedni..

De a gyereknevelés extrèm stressz, teljesen új helyzet, a gyerekkel nem úgy fognak bánni, ahogy látod, mert ott nincs külső nyomás és nem ismert terep, szélsőséges ingerek érik az embert és azokat meg kell tanulni helyesen kezelni..

Inkább ilyen börtönkísérlet szerű:) Bezárnak a házba, a gyerek üvölt, sír, folyamatosan kakil és könnyen megsérül, majd szinten lép, csapkod, üvölt, toporzékol, nyafog, még egy szintlépés utállak, hagyjál, toporzékolás, csapkodás, hiszti, nyafogás minden formája, majd szintlépés, lelki terror, utállak, világgá megy, nem is vagy az anyukám, azt akarom, aztán nem tudom mi van később, mert csak 6 a gyerekem, de gyanítom még több manipuláció és szóbeli bántalmazás jön, aztán a kamaszkor, hú..

Szóval extrém helyzetben, ami nagyon fontos nekünk, muszáj fejlődnünk, tanulnunk(szerintem). Mindenki ezt teszi, csak van, aki a szomszédtól, barátnőtől, vagy kismamablogból tájékozódik, más meg szaklapokból, pszichológustól, pszichiátertől.

Ha már utána kell néznem, legyen hiteles a forrás és csináljam jól.

Igen, ebben igazad van, nem erre gondoltam, hogy ne nézz utána vagy ne fejleszd Magad, de azért nagyon mást nem tudsz mutatni neki, mint ami vagy.

Egyèbkènt ahogy gondolkozom, talán az lehet itt a hiba, hogy az előző generáció elég bénán csinálta: a legtöbb ember nem egy olyan értékrendet hozott magával, vagy inkább egy olyan megvalósítási módot, ami segítség, hanem inkább az "istenments" kategória, plusz az autoriter nevelés miatt szorongó, teljesítmènykényszeres, önbizalomhiànyos generáció vagyunk, és még félünk is a(z àl) tekintèlyszemélyektől pl néni a buszon.

Ahogy fentebb írtam, nálunk a gyereknevelés jó volt kisgyerekkorunkban, nekem csomoszor reflexesen az jön, amit anyâm csinàlt, és még egyet is ertek és hiszek is benne (ő nagyon "demokratikusan" nevelt, és mi hallgattunk is rá, bíztunk benne, sose büntettek, de nem is igazán kellett, mi abszolút internalizáltuk a normákat).

Viszont minimum kamaszkortól jön a másik vonal, hogy a szülő a maga életében kicsoda, párkapcsolat, önmegvalósítás, megküzdési módok, és ez is nagyon befolyásol, èn ettől a "tükör" résztől sokkal jobban fèlek, még instabilnak érzem a saját pozitív mintáimat az anyám boldogtalan èlete ellenében, nekem ez iszonyú fontos, hogy az én életem jól alakuljon, ne legyeb kudarc, mert úgy érzem, ez majdnem a legfontosabb a gyereknek.

Talán ezért sokmindent máskèpp látok, mint ahogy ma divat, pl nekem nagyon fontos a munkám, szeretem, motivált vagyok benne, elég sikeres, és ahelyett, hogy család vagy munka, èn inkább hangsúlyozni szeretem, hogy mindkettő, hogy a gyerekeim is ezt lassák, hogy lehet feladatot találni a társadalomban, hogy minden érdekes, hogy mindent el lehet érni, lehet úgy élni, ahogy tetszik, és hogy az a normális, ha az ember jól érzi magát, lehet arra törekedni, a mennyire feláldoztam magam vonalat pedig hanyagolnám.

Szóval ez a sír a gyerek meg kakil meg ilyesmi nekem eddig nem okozott stresszt (nehéz volt többemberessel, de nem kerültem lelki vàlságba, max hisztiztem kicsit stb), sőt, amióta elkezdett nyílni a gyerek értelme, azóta inkább imádok vele lenni, èlvezem, hogy beszél, érdeklik a dolgok, állandoan terveket szövök, hogy hogy alakítjuk ki az életünket, milyen programok lesznek ősszel, aztàn tèlen, igyekszem neki társasági életet csinálni stb.

Sajnálom ha vki ilyen konstans "rossz anya vagyok" érzésben èl, és az végképp zavar, hogy ez most kvázi "trend", a felelősségteljesség vmi jele.

Ugyanakkor persze én is aggódom gyakran a jövő miatt, hogy hogyan fog minket látni kamaszként, felnőttkèntm

Másrészt még annyi, hogy szerintem nem olyan könnyű súlyos sérülést okozni egy gyereknek. Még igazàn súlyos hatásokkal is megküzd az ember, ha az alapvető mintài (pl én is oké vagyok és a világ is alapvetően oké) megvannak, ezek viszont pici korban alakulnak ki és elég nehéz mást kialakítani, kb konstansan szívatni kell hozzá a gyereket, becsmérelni stb.

Valamennyi sebe meg mindenkinek lesz, ez az élettel jàr, nyomorító sebe ne legyen, az a lényeg. Az se jó, ha teljesen búra alól kerül a valóvilágba.

Ez nagyon klassz, hogy neked ilyen pozitív minta jön, úgy tényleg jó lehet és nem stresszes.

Nekem zsigerből az jönne, hogy megütöm, és korábban nem tudtam hogy ilyen rosszul reagálok kiabálásra, szerény szorongó csendes vagyok társasàgban, azt hittem birkatürelmem van és bármit elviselek. Felnőttként nem sok üvöltést hallottam, de amint gyerekem lett kikészített, gondolom a szülői ordibálós verekedős minta törne fel, meg a szorongó gyerekes lelki állapot, hogy gyorsan tegyek valamit, hogy ne kiabáljanak velem..

Szerintem többünket így neveltek, a mai napig emlékszem, hogy be kellett csukni elsőben a szemünket és feltenni a kezet annak, akit meg szoktak ütni otthon, és szinte mindenki feltette a kezét, én meg azon csodálkoztam, hogy van, aki még nem kapott pofont, mert rossz volt..

Egyébként a munka-párkapcsolati vagy bármilyen példamutatás engem kevésbé izgat, mert a gyerekem valamiért nem példákból tanul.. se étkezés, se tisztálkodás, se rutin, se konfilktuskezelés, se stresszkezelés szinten nem hasonlít rám, szóval én ezt a példamutatást elengedtem, hanem inkább érzésekre koncentrálok, amiket kiváltok benne a viselkedésemmel. Biztos van, akinél működik ez az utánzósdi, szerintem nem igazán, vagy csak részben(pl szókészlet). Szerintem én is csak azért csapnék, mert ilyen légkörben szocializálódtam, ahol ez megengedett volt, nem azért mert eltanultam a szüleimtől tudatalatt. Szerintem az akkori szabályok amiket direktben megtaníttattak velem jönnek ki most, a szorongósdi meg a direkt hatásuk érzelmi következménye..

Imádok enni, választékosan étkezem, sokszor eszek bent tálcán, ő utál enni és alig eszik valamit és valamiért mindig az asztalnál enne már 1 éves korától, pedig 2,5 évesen került csak bölcsis közegbe..Szeretek készülődni, ő nem, gyakran hagy ki dolgokat és nem tartja fontosnak. Én elvonulós sírós vagyok és kiabálós(passzívagresszív), ő csapkod, verekszik, kiabál, toporzékol. Kevés emberrel veszem körül magam, nem vagyok oda az emberekért ő pedig szociális, nagyon könnyen haverkodik, leszólít embereket, igényli a programokat, ahol mások közt lehet..én monotonitástűrő vagyok, szöszölök, babrálok, logikai elemezzük típus, ő a vágjunk bele, mozogjunk, csináljuk típus.

Szerintem fix személyiséggel születnek, amik nyilván nem személyiségjegyek, hanem bizonyos ingerekre fogékonyabbak, másokra kevésbé, tehát egy bizonyos típusú gyereknek születnek, amin kis mértékben, leginkább rossz irányba változtathatunk, mert a “jókra”, pl elmélyülés dolgokban a gyerekemnél, kevésbé fogékonyabbak.

Biztosan nem élettani dolog, mert sok kortársa csendes babrálós típus volt mindig is, akár fél évesnél látszik, hogy az egyik szeli keresztbe kasul a szobát és kutatja a fiókokat tárgyakat, a másik meg körbenéz, gondolkozik, nyomkod, babrál, elemez.

Párkapcsolatom nincs, ő akar férjet, sok gyereket, játszik ilyet az oviban, vannak szerelmei(nekem nincs) pedig apa példa nincs előtte és természetesnek állítottam be a helyzetünk, kétfős család.

Szerintem a hangulat fontos, amit keltünk magunk körül, az érzések(leginkább a negatívak) amiket okozhatunk nekik, nem a példa.

Aztán ki tudja, lehet 10 év múlva szöszölős ágyban reggeliző csendes emberkerülő lesz belőle, mint az anyja:)