Érdemes-e valaha elmondani az igazságot, vagy jobb a "boldogság" illúziója? Sokat gonddolkozom ezen

Ha az en anyam ilyet tett volna velem, na akkor borult volna az idilli gyerekkorrol minden elkepzelesem, elrontotta volna a jo emlekeim, es valoszinuleg a parkapcsolatban is gondot okozott volna, hogy barkiben is bizni tudjak, ha az a harom ember, akiket a legjobban szeretek a vilagon ilyen hazugsagban neveltek volna. Az en nagyobbik gyerekem is negy eves, eletkori sajatossag, hogy bizonyos vele megosztott dolgokkal kapcsolatban ellenkezik, olyankor en azt mondom neki, hogy ,,oke, szerinted ez igy van, en viszont ugy hondolom, hogy...”.

A valaszaidbol latszik, hogy van egy nagy traumad, hogy nem jott ossze az idilli csalad, es ezt igy eled ki. Tudatalatt dereng neked, hogy ez nem oke, es vissza fog utni, ezert irhattad ki a kerdest. En azt nem ertem, hogy hatom felnott ember vagytok, a szuleid ebben hogyan tudnak reszt venni? Miert mentek ebbe bele? Gondolkodj el kicsit azon, mit teszel a gyerek bizalmaval. Titkolhatod elole, ahogy akarod, csak te viszed oviba, meg ilyenek, attol meg erezni fogja, hogy valamit titkoltok, ha nem is fogja tudni egy ideig megfogalmazni. De persze, csinald csak, rontsd el neki elore, elj vissza a bizalmavalval, hatha nem fog majd tudni senkiben bizni ezutan. Most meg lenne eselyed ezt korrigalni.

Éppen hibázol. Nagyot. Sokan leírták már. Hidd el, boldog lesz akkor is, ha képben van az igazsággal. Neki nem fáj, hogy egy sohasem látott apa nincs. Neki ez a természetes, hogy ti hárman vagytok neki. Boldogsága szempontjából mindegy, hogy az apádat a apjának, nagybátyjának, szomszédnak vagy a mikulásnak hiszi. Azt sem tudja, mi az, hogy apa. Szerinted mit gondol arról, hogy mi az, hogy apa? Még ha tiltakozik is elsőre, nem azzal okozol törést, ha bevezeted az alapvető családi ismereteket, hanem azzal, ha nem. Most mindenképp boldog, nem számít, ki kicsoda. A KÉSŐBBI boldogsága szempontjából viszont nagyon sokat számít. Az én 4 évesem azt is tudja, hogy örökbefogadtam babaként. Egy másik gyerekemet pedig 7 éves koráig neveltem egyedül, nem igazán érdekelte, hogy az apja mennyit foglalkozik vele, neki az volt a természetes. Most, kis tiniként kezdenek felmerülni benne kérdések. 4 évesen ő is néha apának hívta az én apámat, pedig nem is éltünk együtt. Mégis pontosan tudta, hogy ő a nagyapja, sokszor beszéltünk a családról, ez alap. Aztán leszokott róla, olyannyira, hogy ma már a keresztnevén szólítja.

Egészséges, boldog felnőttet akarsz faragni a gyerekedből, nem? Akkor szedd össze magad, és nézz szembe a valóságotokkal, mert ha te nem tudsz, ő sem fog tudni soha.

Kb ennyi idős voltam, amikor jobban megismertem az anyai nagyapámat, ott töltöttünk anyámmal pár napot. Mi amúgy teljes család voltunk, csak apám épp dolgozott és nem jött velünk. Anya apunak szólította, úgyhogy én is. Jót nevettek, aztán mondták, hogy csak anyának apu, nekem papa.

Nektek is ennyit kellett volna. Még amikor tanult beszélni.

Most már nem elég ennyi, azt is el kell mondani mellé, hogy van egy valódi apja, aki elment.

#39, nálunk nem volt családlátogatás. Az óvodában szokott olyan lenni, hogy mindenkinek el kell mondani, hogy hívják anyát, apát, mit dolgozik stb. Elmondja nevelőapámmal. Az óvónők tudják, mi a helyzet, és ilyenkor egyszerűen "ráhagyják". Így is lehet, nem muszáj könyékig belemászni a családok magánéletébe, csak ugye ez itt, Mo-on nagyon bevett szokás, és nehezen kopik ki.

(#38 voltam)