Ti mit szólnátok ahhoz, ha kiderülne, hogy nem lesz unoka?

Én szomorú lennék. Szeretnék nagymama lenni, anyának lenni hihetetlen érzés, szeretném, ha a gyerekem is megtapasztalhatná ezt. Sokszor nehéz, de amikor jó, akkor felülkerekedik, intenzívebb, mélyebb a szerelem érzésénél is, pedig az én gyerekem még csak nem is könnyű átlaggyerek, de nagyon klassz.

Ő is dühös néha, ha nyugton akarok maradni, biztos úgy érzi, hogy néha teher, mert néha az, az agyamra tud menni 10 percig, a hogyan ne üssem meg technikát gyakorlom, de a többi időben valami elképesztő, hogy létezik és velem van.

Gondolom a párod is az agyadra megy néha, bosszankodsz, panaszkodsz, elkerülöd mert egyedül akarsz lenni, a hideg futkos a hátadon csak nehogy megint halld a hangját.. 5 perc, a többi időben kb belebújnál, hogy mindig melletted legyen. Amikor az idegeidre megy, akkor is szereted, csak épp egy kicsit sok volt belőle. Így van ez a gyerekkel is.

Nem kell álomképet festeni, nem minden pillanatban fogsz örülni, leszel mérges, dühös, ideges, frusztrált, fáradt, mind egyszerre, de alapvetően nagyon klassz. Én mások gyerekeit nem nagyon kedvelem, gyerek előtt sem igazán, idegesítő volt a hangjuk, kis furcsán csúnya vagy sablonos kinézetük volt, és olyan naaaagyon butának és sekélyesnek hatottak.. De sajáttal.. Hát egészen más minden téren.

Ha 34 évesen mondanák ezt, a gyerekem és a párja, nem foglaloznékvele, van még 10 évük meggondolni magukat, eddig is azt mondták, hogy akarnak, épp csa meggondolták magukat, van idejük mérlegelni.

Talán jobb lenne, ha elmondanátok tapintatosan, hogy nem akartok gyereket vállalni, vannak viszont más céljaitok. Ha tovább faggatnak vagy erőltetik, akkor lehet finoman jelezni, hogy nem szeretnétek azokat a nehézségeket a nyakatokba venni, amiben nekik részük volt.

A szüleitek talán mostanra érzik úgy, hogy nem lemondás a gyerek, hanem csoda, és annyi idő- és energiaráfordítással, ami a nagyszülőtől elvárható, nekik megéri. Viszont nektek nem alkalmankénti aranyos unoka, hanem állandó felelősség az azt követő várható 20 évre. Nekik már nem munka, mert csak a kellemes részét élvezik. Jobb, ha nyíltan megbeszélitek, mert amíg reménykednek a heti pár óra babázásban, addig kérdezgetnek titeket is. Joguk van szomorúnak lenni azért, hogy ez kimarad nekik, de le kéne zárniuk a családi béke érdekében.

Nem feltétlen kell azt mondani, hogy örökre, hanem hogy most (és egy ideje) biztosak vagytok benne, hogy nem lesz családbővítés. A kérdezgetéstől nem gondoljátok meg magatokat és az érvelésen is túl vagytok. Keressetek más témát, amiben részt vehetnek.

Nálunk erre ilyen reakciók voltak:

A szüleim azóta sem fogadták el, néha mennek a célozgatások meg a lelki terror. Ha egyke lennék akkor talán hatna is, de ott van másik 2 tesóm, akiktől lehet unoka és ők szeretnének is gyereket,csak most egyik sincs stabil kapcsolatban.

A párom anyja nagyon szeretne unokát, 2 gyereke van, de a párom tesója valószínűleg meddő. Ők tervezik a gyereket,de nem biztos,hogy össze fog jönni. A párom már elmondta az anyjának, hogy nem szeretne, neki nem is hozza fel. Ellenben nekem fel szokta hozni a témát, sőt olyan célzásokkal is, hogy ha a csecsemőkor a probléma, majd ő neveli 3 éves koráig. Anyukám szintén tett ilyen kijelentéseket.

A párom nagyanyja volt egyedül megértő, ő mondta is, hogy mi tényleg nem vagyunk szülőnek valók és jól is tesszük,ha nem lesz gyerek. Persze ezt jó értelembe mondta,hogy tényleg nagy felelősség.

Én azt vettem észre, hogy hiába mondod nekik, ők úgysem hiszik el, vagy meg próbálnak 'téríteni'. Ha valaki ennyire unokafüggő,akkor hiába mondod el neki 100x,hogy tőled ne várjon unokát, akkor is csak a saját igazát fogja hajtani. Nekem ilyen szempontból szerencsém van, mert kb 20 orvos mondta,hogy pár éven belül meddő leszek, szóval lesz mivel 'takaróznom'. Ha nem lenne ez a problémám és nagyon menne a lelki terror, akkor meg is kockáztatnám, hogy azt hazudjam, hogy meddő vagyok. Akkor mindenki egyből abbahagyná a lelki terrort, mert nekik lenne kellemetlen a szituáció.

Mi abban a helyzetben vagyunk/voltunk, mint ti. Férjemmel mindketten tudjuk kiskorunk óta, hogy soha nem akarunk gyereket, ez kétséget kizáró. Azonban ahogy telt az idő, összeházasodtunk, el kezdtek zaklatni a témával. Édesanyám ő tisztában van az álláspontommal, ő tudta eddig is, hogy nem fogok szülni. Anyós más tészta volt. Ő bele volt zombulva, hogy unoka-unoka-unoka. Férjem rokonságából többen is pedzegették a témát, mi mondjuk nem mondtuk azt, hogy "majd", hanem kerek-perec megmondtuk, hogy semmikor, mert nem akarunk. Volt, aki felfogta, volt aki próbált volna győzködni, őt seperc alatt leállítottuk. Anyós nehezebb falat volt, ő mindenáron a méhemben szeretett volna turkálni, nem bírta felfogni, hogy a nem az nem és hiába mond bármit, nem fog tudni változtatni rajta. Próbáltunk többször kedvesen megértetni vele, hogy ebbe biza nincs beleszólása és tartsa már tiszteletben a döntésünket. Nem értette, aztán egyszer jól összevesztünk vele, mert el kezdett sértegetni engem, majd a fiát, amit nem tűrtünk. Elég rendesen kiosztottuk és egy ideig nem is beszéltünk vele. Most jelen állás szerint úgy tűnik némiképp felfogta a dolgot, azt ugyanis kijelentette, hogy ő ezt soha nem fogja elfogadni. Mondtam, hogy higgye el nem hat meg, nem is kell elfogadnia, éppen elég ha az eszébe vési és hanyagolja a témát. A vita óta nem hozta hálistennek szóba a témát, de férjem megmondta neki, hogy még 1 múltkorihoz hasonló jelenet és minket 1 életre elfelejthet.

A lényeg, hogy semmiképp ne hagyjátok, hogy emiatt zaklassanak vagy bántsanak titeket. Határozottan ki kell állnotok a véleményetek mellett, ugyanis ez kizárólag a TI döntésetek.