Mi van, ha a jó dolgok nem feledtetnek el minden mást?

Nekem 2 évesem van, igazi belevaló darab. Rendesen próbára tesz minden téren. Vannak napok mikor nagyon-nagyon elegem van, olyankor rend szerint össze is veszünk minden csip-csup sz@rságon. Aztán rájövök, hogy én vagyok a felnőtt, akkor csak nekem kéne úgy viselkedni. Sokszor megbánt, mikor haragszik rám vmiért vagy nem akar velem lenni, mert az apja hazaért munkából és csak őt akarja, de ez csak pár perc. Úgyis kettőt pislogok és ott van a sarkamban. Néha úgy érzem én vagyok a csicskája, és tényleg, hisz bármi gondja van hozzám szalad, mert én vagyok a legbiztosabb pont az életében. Akkor is, ha kiesik a kisautó kereke meg akkor is mikor elesik és lehorzsolja a térdét vagy meg ijeszti egy hirtelen zaj.

Szóval, ha mérges is vagyok rá, mert épp hiszti közben lerúgta a vesémet vagy kiborított egy tál rágcsál csak hogy beletaposhassa a szőnyegbe és rámkiálthasson, hogy morzsa, anya porszívózik! tény, hogy mikor jön bűnbánón és hozzám bújik, nem tudok haragudni rá tovább.

Mellékesen ez a férjemmel is így van. Ha megbánt vagy összeveszünk és bocsánatot kér akkor elengedem a dolgot és kész (olyat nyilván még nem tett ami megbocsáthatatlan).