Miért nem szeretem a gyerekemet? Amióta megszületett nem szeretem, nagyon rossz érzés nem tudom mit csináljak már hogy szeressem.

Én is átmentem ezen. Annyira sírós babám volt h teljesen kikészültem. Szerintem is szülés utáni depi. De túl keszel rajta. Valakivel jell h beszélj róla, nekm erre ott voltak a barátnőim, férjem stb. Arra figyeltem hogy keveset legyek egyedül, jártam baba-mama klubba, egyéb közösségekbe, nekem ez volt a pszicho-terápia...😊

Kitartást, idővel rendeződnek az érzéseid!

Az elsőnél átmentem ezen a dolgon, kb a kicsi fél éves koráig tartott. Úgy éreztem, sosem fogom szeretni. Órákig beszélgettem a párommal erről heteken át. Ezerszer végighallgatta ugyanazokat az érzéseket, amik bennem voltak. Rettegtem, hogy szar anyja vagyok, mert nem tudtam szoptatni sem. Aztán egy nap jobb lett, és már nem csak siránkoztam, hanem meséltem, miket csinált aznap a fiunk, mit tud, mit próbált. Valahogy elmúlt, de ha nem lett volna mellettem a párom, bediliztem volna.

Senki nem vette észre rajta kivül, hogy bajom van.

Most a másodiknál attol feltem, hogy nem fogom tudni úgy szeretni őt, ahogy a nagyobbat, de tévedtem, nagyon szeretem és szerencsére most nem kínoz ez a szülés utáni depresszió.

Idő kell nektek!

Az elején én is amolyan zombiként csak elláttam.

Brutálisan kikészített a nem alvás, férjem nem bírta a gyereksírást, nem tudott mit kezdeni a picivel, szóval mi "megszenvedtük" az elejét.

Most már 6 éves a fiunk, szuper család vagyunk, belerázódtunk. AZt mondom az első év volt a nehéz.

Adj időt magadnak!

Nálam pont fordítva történt ez.

Mikor megszületett, abban a percben már hatalmas szerelem volt.

Aztán rögtön másnap jött az első hatalmas csalódás, ugyanis az egész napot végigüvöltötte. Akármit csináltam vele csak sírt. Végül a csecsemősök elvitték tőlem éjszakára, mert idegileg összeomlottam.

Azt hittem, csak a születése viselte meg és idővel jobb lesz, de tévedtem.

Előtte el voltam kényeztetve, mivel a testvére álomgyerek volt, nyugodt, mosolygós, magabiztos baba, ráadásul fél évesen már átaludta az éjszakát.

Ő meg épp az ellenkezője.

Kezdetben attól elsírta magát, ha valaki tüsszentett mellette. Most is minden vackon nyávog, sír, kész rémálom minden nap és az éjjelek is szörnyűek, mert noha már 11 hónapos, 1-2 óránként üvöltve ébred.

Mikor rajta van a nyűglődő sírás, gyilkos gondolataim vannak, mindegy mi történik, csak szűnjön meg ez a kínzás.

Nincs életem, nincs pihenésem, tönkrementem teljesen mióta megszületett.

Persze majd itt is biztos leszaranyáznak páran amiért őszintén leírom az érzéseim, de aki kritizál, az biztos nem él ilyen őrületben. Nyugis baba mellett könnyű osztani az észt, megkapom ezt egyes családtagjaimtól is :(

De aki tudja milyen 2 kisgyerekkel egyedül élni, akiből az egyik 24 órás figyelmet igényel és nem aludtad ki magad majd 1 éve, az tudja miről beszélek. A kimerültség teljesen kifordítja önmagából az embert.

Ha kifogtál egy sírós babát, ez teljesen természetes. Nekem nehéz szülésem volt, még hetekkel szülés után sem tudtam ülni. A szoptatás fájt, de annyi tejem volt, hogy állandóan lepedőt kellett cserélnem, mindent összetejeztem. Alig tudtam aludni. A gyerek akkor bőgött a legjobban, ha én vettem fel, apával még elvolt. Sem aludni,sem enni, sem fürödni nem tudtam rendesen. Erre meg még jött a védőnő, és közölte velem, hogy alapvetően az a baj, hogy a gyerek érzi, hogy ideges vagyok. Remek, persze, hogy én vagyok a hibás. Anyám hasonlóképp vélekedett.

Aztán látom a tesóm babáját. Első naptól kezdve elvan, ha álmos, alszik, ha éhes, eszik. Elképesztő! Ha nekem ilyen babám lett volna, én is boldog, kisimult anyuka lettem volna.