Szülés utáni depresszió? Vki átesett rajta, kért, ha igen, kitől segítséget? Mik voltak a tünetek? Meddig tartott?

Hazaérkezésünk után 2 nappal a férjem kórházba került. Ott voltam egyedül a babával, éppen csak csordogáló tejjel, kisebesedett cicivel, egy doboz tápszerrel...

Na és persze az én pici kincsem sírt sokat, fájt a császárheg(a császár miatt is utáltam magam). Kellett 3 hét mire összeszedtem magam.

Csak arra gondoltam, hogy ott az én pici fiam, aki csak rám számíthat és aki még nálam is "rosszabb helyzetben van". Ez segített nagyon sokat.

Most 8 hónapos a fiam, úgy érzem anyaként megfelelek, de most a férjemmel vannak gondok, legalábbis ezt beszélem be magamnak! Ha így folytatom megint depis leszek és nem tudom hogyan fogom kezelni.

Mindig a babára gondolj!!!!!! Rengeteg erőt ad a kis tökmag!

Nekem a szüléssel kezdődött, mert nekem is császáros lett, ráadásul 1 hónappal korábban. Már a műtőasztalon annyira be voltam gyulladva, hogy szinte visszacsináltam volna az egészet. Hála az ÉGnek egészséges lett a baba, és azóta is szépen fejlődik a lányom.

A szoptatás nem akart menni, nem volt tej, alig indult be, és nem tudta bekapni a mellbimbómat annyira kicsi volt a szája, így bimbóvédőt kellett használni.

Amikor hazajöttünk tiszta görcs voltam. Csak bámultam a babát, magamat a tükörben és csodálkoztam hogy GYEREKEM VAN! Pedig éveket vártunk rá, 37 éves vagyok, tehát nem egy értelen fruska. Pár hét alatt kicsináltam magam. Mivel 3 kg alatt született, rámparancsoltak, hogy 3 óránként etetés, éjjel max 5 óra. Az én picikém nem sírt, meg sem nyikkant. Kicsit fájt a hasa, de attól is csak nyöszörgött. Becsülettel elláttam, de éreztem, ahogy teltek a hetek, hogy egyre rosszabb. Mindig az órát figyeltem, és láttam, hogy szinte semmire nincs időm, másból sem állok csak szoptatok, ha volt mit, aztán tápszer kiegészítésként, aztán fejés, ha volt mit...stb. Éjjel kibírt 4 órát. Minden rezdülésére felébredtem, pedig magától elaludt, csak ritkán kellett ringatni, tényleg csak evett és aludt. A hangulatom pedig egyre romlott. Ettől nagyon megrémültem, hiszen őrá vágytam régóta, mégsem éreztem, hogy anya vagyok. Hiába beszéltek velem, hogy ez természetes, meg az anyai érzések megjönnek, bár az ösztönök működtek, hiszen minden rezdülését hallottam. Mindig arra készültem, hogy történik valami, amit nem tudok megoldani. Ilyen bizonytalannak 1. éves egyetemista koromban éreztem magam utóljára. Szóval emésztettem magam, persze ez az energiámat is csépelte, néha alig volt erőm kikelni az ágyból. Aztán 6 hetes korára volt az első "rohamom", amikor sírtam a fáradságtól, a kétségbeeséstől, a csalódástól önmagamban. Próbáltak megnyugtatni, de nem ment. Ettem homeós bogyókat, nem használtak. Ezután jött az igazi borzalom, mert egyszerúen nem tudtam aludni. Se éjjel se nappal nem aludtam kb 4 napig, áltagban 1-2 óra volt amennyi időre beájultam. Félelmek, pánikrohamok jöttek rám, izzadtam, fájt a mellkasom, a tejem 2 nap alatt elapadt. Ettől már a férjem is megijedt, így én pszichiáternél kötöttem ki. Nem írom le a továbbiakat, de sokat beszélgettünk, teszteket töltetet ki velem, és egyértelműen depressziót állapított meg. Szedek antidepresszánst, nyugtatót, és még altatót is, mert a lányom átalussza az éjszakát, de ennek ellenére, ha hangosabban nyöszörög, meghallom. Már alszom, illetve visszaalszom. A napok nagyrésze derűs, visszanyertem az energiámat, a jókedvem, és már csak a "szokásos" anyai aggodalom van bennem.

Egyébként meggyőződésem, hogy a hormonok miatt volt az elején a rosszkedv, de utána már én voltam görcsös, és csak lassan ált át a bioritmusom a lányom napirendjéhez.

Még nincs vége a kúrának, de remélem hamarosan elhagyhatom a gyógyszereket. Erre nem vagyok büszke, de nem is szégyellem, mert egyszerűen nem tehetek róla, ilyen vagyok, nehezem alkalmazkodom, de szerencsére már el sem tudom képzelni nélküle az életem.

szia.

első kisbabánk meghalt 3 naposan, mikor a fiam megszületett nem tudtam szoptatni, mivel az előző után el kellett apasztani a tejemet, így most csak 8 nap után indult be. a gyerekem addigra koraszülött súly alá fogyott. anyámék odaköltöztek hozzánk segíteni, nagyon a jó viszonyunk amúgy, de így sok volt. a 10 napon egy a kórházból hazahozott vírustól mindannyian betegek lettünk, a gyerekem annyira, hogy az intenzívre került. addig voltam depis, akkor már csak teljesen elveszett, hogy hogyan fordulhat elő a második gyerekemmel is az intenzíven landolok. senkivel nem beszéltem, senkivel egyeztettem. anyámékat hazaküldtem, lefeküdtem éjjel az intenzív folyosójára és akkor megváltozott a világ. három nap után hazaengedtek minket és mindent és mindenkit kizártam a világból, amiben csak a gyerekem és én voltam. és minden másra szartam. szartam, hogy ki mit eszik, iszik, ki mit csinál, ki mit szeretne tőlem. ez kb 3 hónapig tartott. csak a gyerekem és én. nekem nem ment másképp. utána szép lassan, ahogy növögetett én is visszatértem.

19.17-es vagyok. Ne szégyelld az érzéseidet, és ne ostorozd magad. Én is itt követtem el a legnagyobb hibát, az önmarcangolás nem segít. Viszont segíthetnek a családtagjaid, ha tudnak terhet levenni a lábadról, ha éppen nem vagy jól. Akkor esetleg kikapcsolódhatnál, elmehetnél vásárolni, beszélgetni valakivel. A hullámzó hangulat, ha ilyen fokú, ahogy utóbb írtad, lehet depresszió. Én nagyon féltem ezt bevallani, de muszáj volt megbeszélnem a párommal. Azt hiszem életem legnehezebb beszélgetése volt, mert attól féltem, hogy teljesen kiábrándul belőlem. Szerencsére utánaolvasott a problémáimnak, így valójában megértett, csak a bogyókat fogadta nehezen. Már nem tiltakozik ellene.

Szerintem kérhetsz szakembertől segítséget, nem szégyen az, ha valaki psziciháterhez fordul. kicsit furcsa volt, de legalább gátlástalanul elmondhattam az érzéseimet a gondolataimat. Ő csak mosolygott, nem most hallotta először ezeket...szóval én csak bíztatni tudlak arra, hogy beszéld meg a pároddal, hogy mi a helyzet veled és beszéljétek meg, hogy hogyan tovább.