Fiatal anyukák, a baba mellett mennyire vagytok képesek megvalósítani a saját céljaitokat? Éreztétek már úgy a pici születése óta, hogy hiba volt így dönteni?

Nem is ülnénk itthon, de az első éveket szeretném maximálisan a gyerekünkkel tölteni. Tehát nem azért szülni, hogy 1 évesen már a bébiszitter legyen vele, vagy hogy többet legyen a nagyszülőkkel, mint velünk.

Egy barátnőm az orvosit csinálja kisgyerek mellett, hétfő reggel elmegy, egész héten tanul és péntek délután/este hazamegy hozzájuk, két napot van a lányával. A kislány nagyon érzi a hiányát, sok a probléma vele.

21 éves vagyok. Jelenleg a Corvinuson tanulok, de jövőre diplomáznék és utána szeptemberben kezdtem volna a jogon... A mostani szakom mellé simán bevállalnám a babát, mert nem kell évközben annyira tanulni, nincs is sok katalógusos órám. De a jogi egyetem teljesen más.

Még gimis koromban egy évet tanultam külföldön is, meg két nyarat is töltöttem más országban nyelvtanulás céljából. Ezt újra szerettem volna megtenni, hogy ösztöndíjjal máshol vagyok egy félévet. Baba mellett ez szinte lehetetlen, meg a barátom sem tudna mindent itthon hagyni csak úgy... A PhD pedig nem tudom, mennyire kivitelezhető családdal a hátam mögött.

A pénz nem jelentene gondot, a barátom már dolgozik elég régóta (idősebb nálam), a részemről pedig van szülői támogatás (a mindennapokban is, plusz nekik köszönhetően van lakásom, autóm, miattuk tudok utazgatni, szórakozni normálisan).

Néha úgy érzem, hogy akarom ezt a babát és mennyire jó lenne, de eltelik fél óra és az van bennem, hogy hiba lenne feladnom az eddigi életemet és hogy gyerekünk akkor is lehet, ha már az egyéb céljaimat megvalósítottam. Szóval nem tudom, ennyire még sosem voltam bizonytalan...