Akik terhesen vagy pici babával maradtak egyedül hogyan ismerkedtetek később?

Nem derült ki a szövegből, hogy mikor hagyták el, utolsó. Ezen felül pedig normális ember teljes életet akar élni. Aki a "gyereknek szenteli az életét " az nagy eséllyel életképtelen gyereket nevel, vagy ha valami csoda folytán mégis normális ember lenne belőle, az anya osszeroppan amikor kirepul.

Kérdező!

Nekem hosszú évek kellettek hozzá. Neten ismerkedtem, nekem ez volt a legegyszerubb, mert ott azonnal szembesült vele a jelentkező, hogy van gyerek is.

Én már egyedül voltam, amikor a nagyfiam megszületett. Egy ideig egyáltalán nem is akartam ismerkedni, annyira sok rossz emléket cipeltem magammal az előző kapcsolatomból. Helyre kellett billennem lelkileg utána, addig nem is akartam új kapcsolatba belekezdeni.

Utána volt olyan, akivel egy rendezvényen ismerkedtem meg, párszor randiztunk, de nem lett belőle kapcsolat. Volt olyan is, akivel egy barátnőm akart összehozni, de nagyon nem passzoltunk egymással, nem is értem, hogy gondolta a barátnőm, de tényleg... :D

Utána már inkább neten ismerkedtem. Na ott mondjuk lehet érdekes alakokkal összetalálkozni, elég erősen szelektáltam is, hogy ki az, akivel egyáltalán szeretnék személyesen is megismerkedni. Öt éves volt már a fiam, amikor olyannal találkoztam, akivel másodjára is akartam találkozni. Na, ő azóta a férjem :) Majdnem négy éve vagyunk együtt, és van egy most egyhónapos kisfiunk is, a nagyot meg teljesen közös gyerekként neveljük, ezt majd szeretnénk hivatalossá is tenni, mindhármunk ezt szeretné, csak annyi a bibi, hogy az édesapja, tartva attól, hogy gyerektartást kell fizetnie, teljesen eltűnt, nem tudjuk, hogy hol van, nélküle meg ugye ezt nem nagyon tudjuk elintézni.

Egyébként érdekes, nagyon sokan mondják, hogy a nagyfiú, meg a férjem mennyire hasonlítanak egymásra. Akik ismernek minket korábbról, azokban fel sem szokott merülni, hogy nem vér szerinti rokonai egymásnak. Persze nem csinálunk belőle titkot, de tényleg nagyon hasonlóak, még a természetük is ugyanolyan :)

Hát, mivel nem ismeri az apját, nem hiányzik neki. Kicsi korában az volt neki a természetes, hogy csak ketten vagyunk, na meg persze a tágabb család, de neki nem jutott eszébe, én meg nem éreztettem vele, hogy mi "csonka" család vagyunk, mert szerintem nem voltunk az :) Aztán amikor a férjemet megismertük, rögtön meg is kedvelték egymást a gyerekkel. Nem mondom, volt egy kicsit rázósabb időszak közöttük, némi erőpróbálgatás a gyerek részéről, de szerintem ez normális, letesztelte, hogy meddig mehet el. Ez mondjuk 1-2 hónap volt, aztán lecsengett a dolog, és már ugyanolyan szülőnek tekinti a férjemet is, mint engem.

Néha szóba szokott mostanában kerülni a vér szerinti apa, mert ugye most aktuális téma nálunk az örökbefogadás, hiszen a férjem is, meg a gyerek is szeretné. De a fiam már nagyon sokszor ki is mondta, hogy neki a férjem az apukája, a vér szerintire nem kíváncsi egyáltalán, és külön kérte is, hogy azt szeretné, ha minden hivatalos papíron a férjem szerepelne apjaként.

Én úgy látom, hogy nem hatott rá károsan ez az egész, egy értelmes, kedves, kiegyensúlyozott kisfiú. Nem tökéletes, nem csodagyerek természetesen, de nem látok nála olyasmit, amit ennek a helyzetnek a számlájára lehetne írni.

"Képzeld van olyan nő aki ezek után a gyereknek szenteli az életét."

Na, az ilyen mártír anyától mentsen meg mindenkit a jósorsa, így lehet igazi lelki nyomorékot nevelni valakiből. És nem azért, mert anyunak nincs partnere, hanem mert onnantól kezdve legfontosabb és egyetlen küldetésének a gyereke tutujgatását tekinti, amit később készségesen fel is hánytorgat neki, ahányszor a gyerek nem azt csinálja, amit anyu akar.