Van más anyuka is itt, akinek babája igényli a folyamatos ölben, kézben levést?

Nagyon félreértetted az egész hsz-emet, sajnos.. Olvastam a Suttogó mindkét kötetét (ezért merek róla egyáltalán beszélni) és tudom, hogy nincs benne LEÍRVA, hogy hagyjuk sírni a gyereket. Sőt, Tracy szóban el is ítéli a sírni hagyós módszert (most nem ugrik be ennek az "iskolának" a neve). De szerintem finoman mégis ezt SUGALLJA azzal, hogy újra és újra felemlegeti önmagát, ahogy soktízszer visszafekteti a sírdogáló, nyűglődő gyerekeket, amint "tanítja" őket egyedül elaludni. Sőt, egy alkalommal (számomra büszkélkedően) felemlíti, hogy az egyiküket első este vagy 140x tette vissza vízszintbe! Hát szerintem... Az, hogy egy gyerek ennyire kitartóan keljfeljancsizik, nem feltétlenül jelenti azt, hogy ennyire kitartóan ragaszkodna a "rosszhoz" (mert ugye a Suttogó szerint ez csakis egyféleképpen értelmezhető, mégpedig úgy, hogy rossz). Számomra ez azt is jelentheti, hogy a gyerek azért nem akarja ezt, MERT nem szereti, nem jó neki, nem érzi így jól magát. Szóval hogy is van az, hogy a gyerek érdekeire figyelünk..? Nem mindig lehet azt kívülről eldönteni (pláne nem egy idegennek, mégha szuper tapasztalt is!), hogy a gyerek csak dacból, hisztiből csinálja, amit, vagy tényleg kellemetlenül érzi így magát és megnyugvásra vágyik. Persze, az anyának kell kitalálnia, melyikről van szó és ez soha nem könnyű. Plusz, néha tényleg szükséges, hogy a gyerek mégis a mi akaratunkat teljesítse. De akkor sem tartom helyesnek, hogy a könyv ilyen módon titokban, tudatalatt arra buzdít (vagy legalábbis legitimálja), hogy inkább gyakrabban kövessük a saját elképzelésünket, minthogy a gyerek igényeihez próbáljunk idomulni, amennyire szükséges.

Semmi olyat sem írtam, hogy az én lányom ne tudna egyedül játszani, szerintem olvasd el újra. Arra utaltam vele, hogy még egy kétéves sincs a birtokában annak az értelemnek, hogy megértse, hogy az egyedüllét sokszor "az élet rendje", normális és szükséges. Ekkor még csak abból tanulja/szokja ezt meg, hogy egyre gyakrabban ismétlődnek ilyen "magányos" momentumok a napjában. A lányom nagyon jól elvan egyedül, játszik, lefoglalja magát, amennyire a korából adódóan képes és elvárható. És persze, ha időnként úgy érzi, odabújik hozzánk egy kis feltöltődésre. Én soha nem treníroztam ilyen módon egyedüllétre, pláne nem kisebb korában, amikor még sokkal nagyobb igényük van a szülő közelségére. Pedig mind a mai napig szopik és velünk is alszik, de egyáltalán nem lett ölbebaba. Mindössze figyeltem arra, hogy mit szeretne: ha a közelemben akart lenni, engedtem, de ha elvolt szépen magában, nem zavartam meg.

A tévés példához csak annyit, hogy nyilvánvalóan nem olyan gyerekeket kerestek az ELŐRE KITALÁLT műsor-profilhoz, akiknél a kötődő nevelés módszere jól működött.. Én mondjuk sehol nem találkoztam azzal, hogy a résztvevő gyerekeket a Sears-elvek szerint nevelték volna. De ha így is van, ennyiből szerintem csak előítéletek mentén lehetne azt gondolni, hogy ez az egész dolog rossz. Pláne, hogy a médiát mindenki úgy és arra használhatja fel, amire akarja. Nem hiszem, hogy a műsornak komoly pedagógiai tanító célja lett volna, sokkal inkább azon erőlködött, hogy "szórakoztasson".. :S

Egyébként szépen látszik, hogy a közvélekedés sokszor csak azokról az esetekről tud és azokat hozza fel önmaga igazolására, amikor valami félresiklott a nevelési módszerben. Azokról az esetekről sokkal ritkábban esik szó, amikor minden különösebb akadály és főleg, hosszútávú kár nélkül sikerült elérni a nevelési célt. A kötődést segítő nevelés célja nem elkényeztetett, hisztis gyerekek nevelése, hanem épphogy a nyitottság, az önállóság támogatása, de nem kívülről IRÁNYÍTVA, hanem TÁMOGATVA. Van egy jó gondolat a Sears-könyvben, ajánlom mindenki figyelmébe: A gyerek önállósága tulajdonképpen nem kell, hogy nevelési cél legyen a szülő számára! Ha a gyerek kellően nyugodt, békés, szeretetteljes, támogató és odafigyelő közegben nő fel, akkor a fejlődése MAGÁBAN HORDOZZA az önállósodási folyamatot, kvázi mintegy "melléktermékként" válik egyre nyitottabbá, bátrabbá, önállóbbá a gyerek. Ez már nagyon pszichológia, de eddigi pedagógiai és pszichológiai tanulmányaim és saját tapasztalataim (számomra) alátámasztják ezt az elképzelést.

Mindig a szülő feladata lesz, hogy kiválassza a célt és az addig elvezető módszert. Mindenki egészséges felnőttet szeretne nevelni a gyerekéből, minden értelemben. A Sears-módszer is ezt kívánja. De ha ez néha-néha nem sikerül, az még nem azt jelenti, hogy a módszer rossz, sokkal inkább, hogy "csak" a megvalósítással van gond. Külön témát érdemelne, hogy vajon mi lenne az ideális szülői norma és vajon ettől milyen irányba tértünk el az elmúlt évtizedekben.. Azért, mert ez a módszer sokaknak (a mai "normá"?-nál) szélsőségesebbnek tűnik, még nem azt jelenti, hogy itt nem kell következetesnek lenni. Semmit nem lehet célra vinni, ha az ember nem tart be bizonyos szabályokat. Szerintem a mai szülő-generációnak (beleértve magamat is) nagyon sokat kellene még (újra)tanulnia, hogy egyáltalán csak jó szülők legyenek, nemhogy még jobbak.

Abszolut értem amit mondasz, biztos nagyon sok gyereknél működik ez a módszer. Igazad van, a tv műsorokkal kapcsolatban is, de én eddig csak olyan példákat láttam magam körül akiknél nem jött be ez a módszer... Én úgy gondolom, hogy ha egy babát csak támogatnak, hagyják kibontakozni (ami számomra azt jelenti,hogy mindig minden úgy van ahogy ő akarja, hiszen ha nem úgy lenne, akkor sírna, márpedig azt nem szabad hagyni) és nem nevelik már pici baba kora óta, akkor az csak a szerencsének köszönhető, hogy a gyerek olyan típus, hogy később nem lesz követelőző, és akaratos... Hiszen eddig minden úgy volt, ahogy ő akarta, akkor most hirtelen mi változott? és egyáltalán hol van az a határ amikor már lehet nemet mondani? Az olyan gyerekeknél akikről itt szó volt, bizony kell a szülőknek nemet mondani, határokat kijelölni, különben 2 éves korukra az egész család életét ők irányítják. Hogy a te lányod nem lett ilyen, lehet nem is ilyen tipus, attól még nem biztos, hogy ez a módszer mindenkinél beválik. Az én gyerekemnél biztosan nem, már tapasztalom.

Amúgy úgy gondolom, hogy minden szülőnek is más-más elképzelése van arról, hogy miként neveli jól a gyerekét. Én például egyáltalán nem tartom jó dolognak, hogy a baba együtt alszik a szülőkkel, pláne nem még két éves korában is, szóval ebből is látszik, hogy nekem nem ezt a módszert kell követnem, mert ez bizony ezzel jár.

Mindenki amúgy azt tartja jónak amit gondol, de én azt utálom,hogy amikor egy szülő kétségbeesésében már otthagyja a hisztiző gyerekét, vagy esetleg hagyja néha hogy álomba sírja magát, mert máshogy egyszerűen nem boldogul, akkor nem elég neki a saját lelkiismeretfurdalása, a kimerültsége, a tehetetlensége, még elkezdik azzal is riogatni, hogy melyik kárt tesz ezzel a gyerekben és nem fog kötődni majd, és hogy egyáltalán hogy lehet ilyen borzalmas anya... Pedig attól hogy anyák vagyunk, még emberek is, nem hiszem, hogy jobb a gyereknek egy idegbeteg, kimerült anyuka aki állandóan felkapja, de közben egész nap bőg mert totál zombi... hidd el tudom miről beszélek.

nem mindegy, hogy egy gyereknek néha-néha van egy sírós napja, vagy ez megy minden áldott nap és éjszaka hetekig, hónapokig. Kíváncsi vagyok Sears ezt hogy bírná idegekkel...

ráadásul én el sem hiszem, hogy a sírni hagyás bármi kárt okozna, már mondtam hogy engem is így neveltek és semmi bajom nem lett, és nagyon jó a viszonyom a szüleimmel, tényleg nem hiszem hogy a bizalom ezen múlik. Egy anya ettől még rengeteg mindent megtesz élete során a gyerekéért.

Szerintem a problémák, amiket leírtál/írtatok, nagyrészt abból adódnak, hogy a mai szülők vagy túlzottan ragaszkodnak a kialakult/önmaguk által kialakított rendszerhez - csak sokan elfelejtik, hogy a gyerek folyamatosan változik! -, vagy pedig nem képesek elég következetesek lenni még akkor sem, amikor igenis szükség lenne rá. Sajnálom, hogy a nagy dobra vert rossz példák miatt te is úgy gondolod, hogy a kötődést segítő nevelés egyenlő a szabados (laissez faire) típusú neveléssel, pedig sokkal közelebb áll a demokrata stílushoz. :( (A 3. eset az autokrata, a "katonás" szellemiségű nevelés.)

A kibontakozni hagyás egyáltalán nem azt jelenti, hogy szabadjára engedjük a gyereket és az lehet, amit ő akar!!! Szent ég, azért mégis csak én tudom jobban, mit tehet meg és mi a veszélyes. Itt is irányt kell mutatni és meg kell szabni a határokat, de nem centire pontosan előírni, hogy ezt és azt ekkor és így. A lányom egyébként épp most dackorszakozik és hát nekünk sem fenékig tejföl az élet mostanában.. folyamatosan mennek a tiltások, hangos rászólások és a vissza-morgolódások, néha még a hisztik is. De ez az élet rendje, egyszer túl leszünk rajta, addig viszont nekünk is tartani kell magunkat bizonyos szabályokhoz, illetve megfelelő mértékben módosítjuk őket, ha szükséges. Ha nem ezt tennénk, akkor tényleg az lenne, amit a gyerek akar és az, amilyen példákat te is hozol. De ez nem a kötődést segítő nevelés eredménye, hanem a szabadosságé ill. a következetlenségé! (Egyébként: az is következetlen szerintem, aki nem veszi észre/tudomásul, hogy időnként muszáj változtatni a bevett rendszeren, mert a gyerek is fejlődik..)

Az együtt alvás egyáltalán nem feltétele vagy összetevője sem a szabados, sem a kötődést segítő nevelésnek! Ez mindössze egy lehetőség azoknak, akik ezt "szimpatikusnak" tartják. Mi elsősorban azért választottuk, mert a lányom még szopik (igaz, éjjel már nem, csak néha hajnaltájt) és nekem bevallom kényelmesebb így megszoptatni, mint kikelni az ágyból, átcsoszogni a másik szobába, kivenni a kiságyból, mire ő persze felébred, majd hosszú ideig félálomban bóbiskolva szoptatni, míg újra elalszik.. Anno 11 hónapig éjszakáztam vele és azóta újra megpróbáltuk a külön alvást, de nagyon fárasztó volt újrakezdeni, úgyhogy visszatértünk erre. Mindhármunknak megfelel így. De ez egyáltalán nem kötelező, pláne, hogy a többség ilyenkor már sajnos régen nem szoptat. A Sears-módszer nemcsak az altatásról, hanem az egész anya-gyerek kapcsolatról, a támogató szülői viselkedésről szól. Többféle módon lehet ezt gyakorolni, de/csak az alapelvek azonosak.

Én kiskoromban csak 2 hónapig szoptam és engem sem cipelt anyum (a betegsége miatt nem is tudott volna), igaz, egyáltalán nem volt rá szükség, mert nem voltam hisztis gyerek. De nagyobb koromban már röpült néha egy-egy pofon is.. Mégsincs nekem sem rossz viszonyom vele. De ez még messze nem jelenti azt, hogy ez a nevelési felfogás az én gyerkőcömnél is jó lenne. Ő teljesen más típus, a férjem és az én dacosságomat is bőven örökölte, úgyhogy őt már nem is lehetne úgy nevelni, mint anno engem. Ezt anyum is megerősítette már, amikor hosszabban vigyázott rá. :) Szóval abban azért van valami, hogy a gyerek vérmérsékletéhez (is) kell igazítani a nevelési módszereket. De szerintem pont ezért jó a Sears-féle, mert elég nagy mozgásteret hagy a gyereknek és a szülőknek is.

na hát akkor úgy néz ki, hogy mindannyian ugyanarról beszélünk! :) a suttogó is támogatja a gyerket, segíti a fejlődését és kibontakozását. Sőt a suttogó lényege az, hogy figyeljük a gyereket, a jelzéseit, és bizonyos keretek között (ami mi felnőttek alakítunk ki) segítsük őt, és hagyjunk neki szabad teret, ne avatkozzunk egyből közbe, pl ha játékkal nem boldogul, vagy megnyikkan álmában.

Akkor bár bocsánat, de ez a Sears nem mondott semmi újat, hiszen eddig is mindenki úgy nevelte a gyerekét, hogy támogassa, és kielégítse az igényeit...:) ez alap. természetes. nyilván mindenki akkor etet, amikor a baba éhes, és akkor altatja amikor álmos..

Szerintem a dolog ott válik kérdésessé, amikor a baba nem viselkedik úgy, ahogy a nagy könyvben megvan írva. Pl minden altatást végigordít, és ha elalszik, akkor is újrakezdi 10 perc múlva. Itt a szülők, vagy magukhoz veszik a családi ágyba, vagy hagyják sírni, vagy addig veszik fel/le amíg meg nem szokja hogy az ágyában kell egyedül aludnia. Persze sarkítva, de kb ez a lényeg szerintem. Mi az utóbbit választottuk, de én úgy gondolom, hogy ezzel csak jót tettem a gyerekemmel, mert már nem rémül halálra, ha leteszem aludni, és mi is tudunk pihenni

a másik kérdés, ami eredetileg is a kérdező problémája volt (az enyém is), hogy napközben egyszerűen állandóan sír, ha nincs kézben, akkor is ha ülök mellette és játszom vele. Ez az amikor minden módszer, nézet, alapelv csődöt mond és egyszerűen semmi sem működik... Én tényleg egész nap vele foglalkozom, de egyszerűen vannak dolgok amiket muszáj megcsinálnom és le kell tennem (ha csak az olyan alapdolgokról beszélünk, mint evés, wc-re kimenetel, az ebédje elkészítése, szellőztetés a szobájában, stb...) és akkor még a háztartásról nem is beszéltem. Szóval ilyen helyzetben mi a fenét csinálhatok??? Egyszerűen nincs más, minthogy hagyom sírni. És akkor ott van még, hogy milyen stressz hallgatni az örjöngő hisztijét, amíg ezekkel megvagyok, tehát utána már ezért vagyok tiszta idegbeteg, ami nyilván kihat rá is... már van hogy rácsukom a szobaajtót és felnyomom totál a rádiót, csakhogy legyen 5 perc amíg nem a bömbölését hallgatom.... borzasztó helyzet, és egyszerűen nem látok rá más megoldást... ja most 6 hónapos és volt összesen kb két hét amíg nem volt ennyire hisztis...

tényleg irigylem azokat, akiknek csupa öröm a babázás, és egy alapvetően nyugis gyerekük van, azért egy kis méregzsákkal nagyon idegörlő ez az elős fél év...

Ha a kiságyban sírni hagyás nálatok nem válik be (márpedig ezek alapján nagyon úgy tűnik), miért nem próbálsz ki valami egészen mást? Még akár a "másik végletet" is. Azért, mert "kezdd úgy, ahogyan folytatni akarod"..? Hát, ez elméletben jó, de a gyakorlat sajnos a folyamatos változ(tat)ásról szól.

Nem tudom, lehet, hogy másnak felelőtlenség vagy meggondolatlanság, de én nem aggódom előre olyasmin, hogy pl. hogyan fog a lányom majd egyedül elaludni, ha már nem szopik. Ugyanígy azon sem aggódnék, hogy hogyan fogom majd "levakarni" magamról később, ha most arra lenne igénye, hogy velem legyen. (Már ha tényleg csak szükségkielégítek és nem elkényeztetek ezzel!) Szerintem minden probléma megoldódik egyszer. Lehet, hogy több idő alatt és némi plusz feszültség mellett, de biztosan sikerülni fog. Én ennyire előre igyekszem nem aggódni, elég lesz majd akkor stresszelni, amikor ott vagyunk. Addig is van dolgunk bőven.. De mondjuk igaz, én ennyiből könnyebben beszélek, mert mi már az önállósodás korában vagyunk.

Egyébként én sem tudok jobb tanácsot, mint ami már korábban elhangzott: vagy a hordozás vagy a figyelemelterelés (játék, zene, beszélgetés stb.)

Egyébként még az tűnt fel, hogy mit jelent az, hogy egész nap vele foglalkozol? Nem lehet, hogy túlzottan megszokta a folyamatos (aktív!) jelenléted és ezért kezd el rögtön reklamálni, ha akárcsak egy pillanatra is másra figyelsz? Volt (lehetett) olyan bármikor is, amikor csak hagytad, hogy egymagában legyen, nézelődjön, játsszon stb., vagy mindig kitaláltál neki valami "programot"?

Hehe, ez most kicsit Suttogós kérdés tőlem.. :)

:) igen, suttogós, de nem baj :) szóval persze, hogyne, volt ilyen. És régebben (ez viccesen hangzik mivel még csak 6 hós) volt olyan hogy szépen elnézelődött. Én az elejétől kezdve, korához mérten persze, mindig hagytam őt kicsit egymagában is, egy-két percről indulva, volt hogy akár fél órát is elnézelődött végül. De most úgy érzem, hogy ezt már unja, viszont mászni még nem tud, és ez iszonyatosan frusztrálja, ezért hiába sokszor az is, ha odafekszem mellé, próbálok neki mókázni, játszani vele, csak visít teljes erőből az arcomba...:) mondjuk már születése óta iszonyat akaratos, ha valami nem tetszik, vagy kellemetlen azonnal egetverő hisztiben tör ki, nincs finom átmenet, kis nyekegés, vagy ha igen az 10 másodperc alatt átcsap teli tüdős üvöltésbe :) Plusz most már "tudja hogy ki vagyok" és ha nem vagyok a látóterében (ha épp véletlenül eljátszana), akkor is egyből rákezd.

Egyébként én sem (csak) azon aggódom, hogy ha most elkényeztetem, akkor mi lesz később, hanem egyszerűen most nem tudom megoldani, hogy mindig cipeljem. Az altatást is azért kezdtük el a suttogó alapján, mert az addigi, cicin, vállon elalvás nálunk egyáltalán nem működött, mert ahogy letettem újra kezdte és ezt játszottuk a következő etetésig is akár... Szóval mi akkor dobtuk ki az összes kismama újságot :) és elolvastuk a suttogót, aminek köszönhetően 6 hét múlva már elaludt egyedül. Egyébként persze az a könyv sem csodaszer, van ami működik belőle, van ami nem, de legalább adott pár gyakorlati tanácsot, ami nekünk megkönnyítette a fiatalúr kiismerését :)

Most meg reménykedek, hogy nemsokára megtanul mászni, és akkor újra érdekes lesz a világ!

Ja a hordozás azért nem szimpi nekem, mert vagy vele játszom és akkor tényleg vele foglalkozom, vagy teszem a dolgom, olyankor meg nem tartanám jónak ha a hátamon lógna pl konyhában (balesetveszélyes is szerintem), takarítás közben, a hátam leszakadna, a wc-re meg csak nem viszem magammal :))) meg még mindig úgy gondolom, hogy néha igenis szoknia kell, hogy anya nem szórakoztatja napi 24 órában...:) marad a füldugó...:(