Nincs bűntudatotok, amiért nem (nagyon) jó körülmények között nevelitek a babátokat/gyereketeket?

Nem bűntudatnak nevezném ezt, de valahol még is az.

8 hónapos a kislányom, van pár játéka amik "fontosak". Nem is arról van szó, hogy nem tudnám neki megvenni, de feleslegesnek tartom.

Egy zacskóval képes 20 percet elbíbelődni :-)!

Persze, vannak olyan dolgok amiket szívesen megvennék neki, arra összespórolok. Úgy gondolom, mikor nagyobbacska lesz, több játékot veszek neki. Addig teljesen nincs értelme.

Teljesen normál "reakció", amikor egy anyukának fáj a szíve, hogy nem tudja megvenni a gyerkőcnek. Piszkos rossz érzés.

Amikor nagyobbacska lesz, akkor sem szándékozok "elhalmozni" ajándékokkal. Anyukám anno így csinálta, pedig megtehette volna, hogy mindenem meg legyen. Mindig tudtam értékelni, egy tábla csokit, vagy egy képeslapot.

Ez az egész dolog inkább a szülőt viseli meg, mint a gyereket. Persze, mikor nagyobb lesz (10-15 éves), lesznek kis hóbortjai, gyüjtögetések, matricák stb. Ekkor már "keményebb" a szülőnek, mivel kimutatja már azt a szomorúságot. De ezt is lehet megfelelően kezelni. Csak erősnek kell lenni!

A 2. Válaszolónak:

Nagyon rendes dolog tőled, hogy nélkülözöl, de ez hosszútávon se nemed, se a gyerekednek, se a férjednek nem éppen egy mamatozó "hadművelet". Igen, neked is kell kikapcsolódás és ápoltság.

Úgy gondolom, hogy nem csak márkás ruhában ápolt egy ember, így neked se essen már nehezedre a kínaiba elmenni és venni magadnak pár ruhát/cipőt.

Totál leamortizálod önmagadat. Ez nagyon nem jó.

8 hónapos kislányom mellett sikerül ápolnom magam, öltözködnöm, neked se essék nehezedre.

Nem kell a mártírt előadnod, hanem tegyél azért, hogy jól érezd agad a bőrödben. Még is mit gondolsz?! Nyáron a gyerekek kivel mennek játszóra? Esetleg nyaralni? Vagy bárhova? Nem veled, mert nincs mit felvenned és szégyenled a lábadat? Szeribtem a gyerekeknek ez nagyobb veszteség, mint egy meg nem vett autó/baba.

olvassátok vissza, hogy miért olyan a lábam.

nem nélkülözök

minden hónapban x összeget félrerakok és ahhoz nem nyúlok. főleg nem ruha miatt.

szerintem ti átlagosak vagytok vagy átlagon aluli és itt élitek ki magatokat

Bocs, de ezt még a 2-esnek írnám:

Anyukám hasonlóan élt, mint te. Nagyon fiatal volt, amikor születtünk, teljesen nulláról indultak apuval, gyakorlatilag szegénységben éltünk.

Anyu sosem költött magára, és mindent nekünk adott, amije csak volt. Egészen kamaszkoromig azt hittem, anyu tényleg a csirke farhát részét szereti, meg a saláta külső levelét, és hogy utálja a csokit.

Amikor megértettem, hogy egyszerűen csak sajnált magától mindent, nem hálát éreztem, hanem szégyent, hogy az én anyukámnak miattam és a testvérem miatt soha nem jutott még egy jó falat sem.

Én már máshogy csinálom. Az anyagi helyzetünk is jobb, ha nem is tudunk nagy lábon élni, de az elveim is mások. Ha van egy tábla csoki, osztáskor mindenki kap belőle, én is, ha ruhára van szükségem, megveszem, stb...

Mert így egészséges felnőni a gyereknek.

Anyuék azóta összeszedték magukat, de nem változott a mentalitása. Most apunak hagyja a jó falatokat, neki vesznek meg minden hülyeséget. Sokat beszéltünk vele erről, és nagyon lassú a változás. Mostanában van olyan, hogy már magára is gondol időnként. Hát én nem szeretnék így élni...

A kérdésre válaszolva: középszinten élünk, nem tudunk mindent megadni. Nem zavar. Étel mindig van, saját a ház, ami fontos, azt megvesszük, és valamennyi mindig jut az extrább igényekre is, csak nem azonnal. Valójában nem is tudom, mi a jólét, annyira relatív. A szüleimhez régi életéhez képest marha jól élünk, a szomszédhoz képest marha rosszul. De valahogy jó ez így. Az egyetemi tandíjról meg annyit, hogy a férjem egyetem mellett diákmunkázva diplomázott le, és túlélte. Őt sem tudták támogatni a szülei. Nem is hiszek abban, hogy mindenkinek fősulira kell mennie. Néhány év múlva ez nálunk is téma lesz, és a kamaszaim már most tudják, hogy segíteni fogjuk őket, de sokat kell majd maguknak előteremteni. Ésszel voltak nevelve, elfogadják.

Igen is meg nem is.

Ez nagyon nehez kerdes. Alapvetoen az itt valaszolok nagy reszevel ertek egyet de!

Aggaszto amit a hugomon latok es tapasztalok.

Nekunk egy ideig nagyon jol ment, apukam kepviselo volt, anyukam bankban csoportvezeto. Maganovi, rengeteg jatek meg minden hulyeseg. Aztan szepen lassan kezdtunk lecsuszni. Apamat lerokkantositottak szivinfarktus miatt, anyukam meg eljott a bankbol mert eleg stresszes volt a munkaja, es egy allami cegnel helyezkedett el. Konkretan a penz toredeket hoztak haza es pont abban az idoszakban amikor a legjobban szuksegunk lett volna ra, kamaszkorban. Es hugomnak (valamilyen szinten nekem is), csak az maradt meg, hogy folyamatosan nelkulozunk. Es miota hugom elhelyezkedett az egyik telefont gyarto oriasvallalatnal es jol keres, meg onzobb lett mint valaha. Es ezt azzal indokolja, hogy most potolja be azokat a dolgokat amiket a szuleink nem tudtak neki megadni, es be kellett ernie az ocska szarokkal, sokszor a semmivel. Oszinten megvallva neha bennem is van ilyen erzes, bar erosen kuzdok ellene, de meg a mai napig elofordul, hogy ugy eszek meg egy tabla csokit, hogy a gyerek nem kap belole, akkor sem ha ker. Es lerazom valami hulyeseggel.