Ti mit gondoltok erről? Örökbefogadás azért, mert "önző" szülni valaki.

Semmiképp sem elítélendő. Nem önzőség- fóbia, betegség.

De sok árva kisgyerek vágyódik szerető anyukára - tehát dicséretes, hogy egynek legalább sikerül.

Bárcsak én se szültem volna, tönkrementem bele. Imádom a lányomat, de ez egy borzalom...

És azokat a gyerekeket is fel kell nevelni valakinek.

Az örökbefogadás nagyon jó dolog. Legszívesebben én is belevágnák, de a férjemet még nem sikerült erről meggyőznöm. Pedig vér szerinti testvére már nem lehet a lányunknak és szerintem jobb lenne, ha nem maradna egyedül.

Viszont a kérdésben szereplő hölgy nem tudom mennyire lenne alkalmas felnevelni egy gyereket, ha ezért a legkisebb áldozatot sem hajlandó bevállalni. Én a helyében egy pszichológus, esetleg pszichiáter segítségét kérném, a fóbia leküzdésére. És ha így sem sikerül, akkor maradna az örökbefogadás. Viszont félő számomra, hogy mikor rájön, mi mindennel jár egy gyerek, újabb fóbiák alakulnak majd ki nála.

Egyetértek az utolsóval.

Én fogadott gyerek voltam és néha azt kívánom, bárcsak hagytak volna ott! Bár akkor most nem ismerném a férjem, és nem lenne ilyen gyönyörű gyerekem! :)

De azok az emberek, akiknek ilyen fóbiájuk van, vagy valamilyen pszichés okból nem vállalnak gyereket és csak később jut eszükbe, hogy örökbefogadás útján még is legyen csemetéjük, azokat szerintem el kéne tiltani a procedúrától. Nem véletlenül nem adatott meg nekik, hogy legyen saját gyerekük és itt most tisztelet a kivételnek! Az én szüleim idősek, anyu 42 éves volt, amikor örökbefogadtak. Egy karrierista, nárcisztikus, apakomplexus nőről van szó, akinek két koraszülött kisfia is meghalt. Szerintem ki is operálták a méhét, ezért nem vállaltak több gyerkőcöt és nem is emlékszem rá, hogy anyunak valaha is lett volna menszesze. Szóval ezeket így összeadva, egy borzalmasan nehéztermészetű nőből lett anya, aki egyáltalán nem ért a gyerekekhez. Nem volt türelme se mesét mondani, se gyerekdalt tanítani, se mondókázni se tanulni velem később. Tinédzser koromban borult a bili, amikor saját magamtól rájöttem, hogy nem ők az igazi szüleim és kérdőre vontam őket. A beismerés után elszakadt valami, mert onnantól kezdve anyám úgy kezdett el kezelni, mint egy idegent, egy élősködőt, akit a nyakábavarrtak, hiába ő volt az, aki akart engem. 18 éves koromban már háborúban álltunk, most 27 évesen ott tartunk, hogy 3szor látta az unokáját, akit nem ismer el vérszerintinek és fél éve nem beszéltünk.

Amikor kicsi voltam és hozzájuk kerültem, a szomszéd nőt elfogta az irígység és ő is örökbefogadott egy ikerpárt (ugyanabból az otthonból, ahonnan én is kikerültem). Ők rosszabbul jártak, mert a nő pici koruktól kezdve azt súlykolta beléjük, hogy ők nem igazi gyerekek, nem az ő szülöttei, nem jár nekik igazi szeretet és hálával tartoznak neki, amiért felneveli őket. Tíz évesen katolikus intézetbe adta őket, mert nem bírt velük (pedig csak eleven gyerekek voltak), 15 éves korukban visszakerültek állami gondozásba.

Szóval szerintem a kérdésben forgó hölgyemény inkább ne fogadjon örökbe senkit, mert nagyobb kárt tesz majd a kicsi lelkében az önzőséggel, fóbiákkal és egyébbel, mint ha maradnának állami gondozásban.

Legjobb tudomásom szerint az örökbe fogadási procedúra pszichológiai alkalmassági vizsgálattal kezdődik, szerintem már ott fennakadna az, aki ilyen okokból dönt az örökbe fogadás mellett. Az, hogy "sok árva gyerek vár szülőre", ebben a formában egyáltalán nem igaz, sokkal több az örökbe fogadásra várakozó pár, mint az örökbe adható gyerek - a szintén sokat hangoztatott "tele vannak az árvaházak"-szlogen féligazság, mert tényleg sok gyerek él nevelőintézetben, de elsöprő többségük nem örökbe adható.

Szóval azt pszichológus, majd környezettanulmány dönti el, hogy ki kerülhet egyáltalán fel a 2-3 éves várólistára, és egyáltalán nem csodálkoznék, ha a testét féltő, különc életet élő nőt elutasítanák.

Ezen persze meg lehet sértődni, ezek akkor is tények. Vannak itt olyan anyukák, akik örökbefogadott gyereket nevelnek, ők tudnak bővebbet mondani az egész folyamatról.