Őszintén, van olyan köztetek, aki megbánta, hogy gyermeket vállalt?

Mintha a saját válaszom lenne a 9es, azzal a különbséggel, hogy minket akkor hagyott el a férjem, amikot majdnem 4 hós volt a lányom és minket még segít anyagilag.

Nekem is nagyon szar, hiába mondják, hogy ő ad majd nekem erőt, hát amikor torkaszakadtából ordít, vagy amikor egész nap csak nyafog, nem erőt ad, hanem legszívesebben kivonulnék a világból is.

Ez a nagymama szolgálat, amit a 10es írt, ennek majd utánanézek, hátha tényleg létezik.

Az életem legboldogabb időszaka a terhességem volt, imádtam pocakosnak lenni, amióta egyedül maradtunk meg a legrosszabb, biztos pár év múlva könnyebb lesz, nemsokára újra dolgozni fogok és nagyobb lesz a lányom is, csak ezt a pár hónapot kell még épp ésszel kibírnom...

Szóval megbántam, soha nem vállaltam volna egyedül gyereket...

Kedves kérdező!

11-es írásodat mintha én írtam volna! Szerintem nagyon-nagyon sok anya érzi ezeket, csak senki nem meri kimondani, mert ez tabu, ezt kicsit szégyenli az ember! Itt pedig név nélkül bármit kiírhatunk magunkból...

Valószínű mindegyikőnknek vannak egyéb problémái is, amik miatt felerősödnek ezek a negatív gondolatok! Nekem például rátesz egy csomó minden, ami ha megszűnne, akkor lehet nem azon agyalnék minek is szültem... Pl. az, hogy albérletünk van, ami nagyon szép helyen van, szép kis lakás, de nem a miénk, és ez frusztráló! Vagy, az, hogy 15 hónapja kialvatlan vagyok, hogy nincs a közelemben nagyszülő, barátnő, egyedül vagyok egész nap a kisfiammal, amikor hárman vagyunk, akkor kihasználom, hogy apa babázik és olyankor gőzerővel vasalok, takarítok, szőrtelenítek... Szóval nehezek a hétköznapok, és a gondolataim ilyenkor persze, hogy a körül forognak, hogy de jó lenne kicsit egyedül, vagy bulizni hajnalig és aludni ameddig jól esik... Úgy ahogy az "előző" életemben!

Na, és e mellé még a lelki teher a felelősség nyomasztó érzése MINDEN PILLANATBAN... Ezeket senki nem ecsetelte amikor babára vágytam... :-) Én csalódtam magamban, hogy ilyen nehezen bírom!

Hülyén hangzik, de egyet értek itt az egyik válaszolóval.

Engem sem a kialvatlan éjszakák nem érdekelnek ( pedig egy éjjelt sem aludtam át), habár vannak mélypontok nálam is :)

Most jön a foga, szóval nem kell mesélnem :)

Én detto a lelki részét nem fogom megszokni soha sem! Hogy bármilyen "nyugodt" szívvel is hagyom mondjuk a Mamára amig elmegyünk moziba, gondolatban nem tudok kikapcsolni, mindig ott vagyok, habár már nem izgulok.

És az a felelősség... az aggódás-ezt nem tudom megszokni :) Nem vagyok para-mami, elég rugalmasan veszem az akadályokat, de valamiért mindig aggódok :)

Mikor valami baja van, beteg, és 100x inkább Én lennék az , mint Ő.

Sziasztok! Én ezt a szolgálatot ismerem, ahol segítőkész önkéntesek várják a segítségre szoruló anyukák, családok hívását! Remélem, az egyedülálló kismamáknak (vagy bárki másnak persze) segítséget tudnak nyújtani:

[link]

Hívjátok bátran!