Őszintén, van olyan köztetek, aki megbánta, hogy gyermeket vállalt?

Volt olyan, amikor 1-2 órára úgy gondoltam, jó lett volna még várni és akkor talán megbántam.

De hosszútávon sosem éreztem így, egy ideje meg már egyáltalán nem. Talán szülés utáni depresszió volt, nem tudom.

De egy barátnőm megbánta, igaz, őt a párja elhagyta még terhesen. Azt mondja, ha előre tudja hogy ilyen nehéz, inkább elveteti.

Engem is elhagyott a ferjem még az elso trimeszterben.

21 eves voltam. Sokszor sirtam es szornyen bantam hogy milyen elet var a lanyomra, es hogy lehet hogy igy nem kellett volna megtartani, de ma mar nem tudom mit kezdenek nelkule. Rengeteg erot ad, es egyaltalan nem erzem neheznek a babazast. Teljesen komolyan mondom, pedig nem vagyok az az osanya tipus.

2 hónapos volt a kisfiam, amikor azt mondtam bánom, hogy vállaltuk. Hasfájós volt és nagyon ki voltam merülve. Hiányzott a régi szabadságom.

Most 7 hónapos és el se tudom képzelni, hogy nélküle éljünk, annyira imádom! Egyáltalán nem bánom, életem legjobb döntése, hogy megszületett.

ez egy igen érdekes kérdés, talán rám jellemző, de nem olyan módon, mint másokra. Én azért érzem nagyon ritkán ezt, mert nagyon szeretem a gyerekemet. Két olyan helyzet, volt, amikor akár el is veszíthettem volna. Egyszer eltünt, (de csak pár percre, mert elbújt valahová), máskor meg volt olyan balesetközelben, hogy ha a baleset megtörténik, akkor nagyon rossz dolog történhetett volna.

Mind a két esetben sokkot kaptam és tényleg őszintén mondtam a férjemnek, hogy nem kellett volna gyereket vállalni. Túl sok a lelki felelősség. Annyira szeretem, hogy ha elveszíteném, komolyan diliházba kötnék ki.

Én íly módon bántam meg, ha érted. :)

2 hónapos volt a lányom mikor a férjem elhagyott.

Itt maradtam egyedül, segítség, pénz nélkül.

Lehet, hogy ha pár éves lesz már másképp gondolom, de most nem tudom igazán szeretni a lányom, ha ránézek, mindig a férjem juttatja eszembe, ráadásul ha nem lenne, simán el tudnék menni dolgozni, de egy 1 éves kisgyerek mellől szinte lehetetlen állást találni.

Valamint amúgy is magam alatt vagyok teljesen a csalódás miatt, erre itt van ő is az éjszakai rengeteg felébredésével, a hisztivel, sírással, nincs hozzá így türelmem, nem tudom rendesen meggyászolni ami velem történt, idegileg folyton ki vagyok készülve.

Igen, ha előre tudom, hogy mi lesz, sosem vállalok gyereket, ill. addig biztos nem, amíg nem lesz egy stabil kapcsolatom (bár ezt is annak hittem).

Lehet, hogy csak depressziós kezdek lenni, nem tudom, de nekem nagyon nehéz egyedül a gyerekkel, sokszor sajnálom amiért én vagyok az anyja és egy ilyen apja van aki nem is kíváncsi rá.