Régen a babákat tényleg sírni hagyták vagy ez csak amolyan legenda?

Ez egy jó kérdés, én is sokat gondolkodtam már ezen. Mert abban biztos vagyok, hogy nekem bárki bármennyit is mondaná, hogy hagyjam sírni a babámat, én képtelen lennék rá. A szívem szakadna meg, hogy szegény könyörögve sír utánam, én meg nyugodtan teszek-veszek és nem törődök vele. Nem tudom régen hogy nyomták el magukban ezt az érzést az anyák...

De sokan most is így csinálják, itt is írták ugye, hogy ha tisztába van téve, nem éhes, nem szomjas akkor nem kell felkapkodni. Szerintem az is egy szükséglet, hogy a kisbaba az anyja közelségében akar lenni és ezt a szükségletét is ki kell elégíteni ahhoz, hogy egészséges lelkű felnőtt váljon belőle.

Elég ostobaság azt hinni, hogy attól lesz valaki kiegyensúlyozott lelkivilágú felnőtt, ha pici korában állandóan kézben hordozza az anyukája.

Ha ez igaz lenne, akkor minden 40 év fölötti ember kiegyensúlyozatlan lelkivilágú lenne.

Pedig ők sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint a mai fiatalok.

Akkor lesz egy gyerekből kiegyensúlyozott lelkivilágú ember, ha szeretetteljes családban él, önállóságra nevelik

odafigyelnek rá kamaszkorában is. Akkor is az lesz, ha nem kapaszkodott állandóan az anyja szoknyájába.

Ha viszont a szülők elválnak, az anyuka állandóan a saját boldogságát keresi, a gyerekből akkor sem lesz kiegyensúlyozott lelkivilágú felnőtt, ha az anya picinek dajkálgatta.

Meg kell találni az aranyközéputat.

nem mindig hanem amikor szüksége van rá!!! óriási különbség.

és igen ,jelentősen befolyásolja a későbbi érzelmi intelligenciát