Gondolkoztatok váláson is, hogyan döntöttetek/döntenétek?

Sajnos nekem is minden nap ezen jár az eszem :( . Férjem dolgozik, én nevelem a 9hónapos lányomat, főzök, mosok, takarítok, bevásárolok, neki a házimunka kimerül azzal hogy leviszi a szemetet, na jó éppen ha megkérem hogy pucoljon zöldséget akkor azt megcsinálja, de ennyivel ki is merül a dolog. 1szabad napja van egy héten, megértem hogy fáradt, de ő viszont egyáltalán nem érzi át azt hogy én milyen fáradt vagyok. Távol lakunk a családunktól, így segítségem nincs, csak magamra számíthatok. Szerencsére erős vagyok fizikailag és lelkileg is, de néha azért kiborul a bili és akkor tombolok...Egyenlőre bírom még ezt a helyzetet a kérdés az hogy meddig. Sajnos én olyan vagyok, hogy inkább megcsinálok valamit ahelyett hogy megkérném rá. Egyre inkább úgy érzem én is a kapcsolatunkat mint az első válaszoló. Megpróbálom holnaptól én is így felfogni a dolgot. Válni én sem szeretnék hiszen tényleg kell a gyereknek a család. A legrosszabb a férjem hangulatváltozásait elviselni. Sohasem gondoltam volna hogy ilyen lesz a kapcsolatunk. Ez van. Sokszor mondogatom magamban a Mézgáné híres mondatát(Mézga családból):Miért nem mentem inkább a Puffffnáger Pistihez?

Ja igen, nem igazán vagyok babonás, de mégiscsak lehet valami abban hogy minden 7dik év kritikus. Mi éppen 7éves házasok vagyunk.

bennem van, hogy most akkor hova vállaljak be még egy babát, mikor nem érzem sokszor jól magam a bőrömben, kicsit önbecsapás, mikor beszélünk róla, hogy kéne már egy kistesó, ne legyen nagy korkülönbség, stb.

Egyébként a gyerek miatt nem válnék el én sem, és az anyagiak miatt sem, és azért sem, mert az nem oldana meg semmit. De el tudom képzelni hogy ha így fog folytatódni, akkor 10 év múlva el válunk, több gyerekkel :(... Ha nem válunk el mégse, az vagy azért lesz, mert én is megkeményítem majd magam, mint ti, vagy mert valami csoda folytán megváltozik a férjem, lenyugszik, kevésbé lesz ingerlékeny, és én is. Hát remélem, ezen dolgozni kell.

Nagyon sajnálom először is hogy így van a helyzet. Én is lobbanékony típus vagyok és nem egy szenvedő alkat úgy alapban. Én voltam az mindig aki nem bírta megérteni miért marad valaki egy boldogtalan kapcsolatban. Azóta vannak gyerekeim (2) és már teljesen megértem. Úgy értem hasonlóan csinálnám mint ti (te kérdező és a válaszolók).

Amíg csak lehet a gyerekem lebegne a szemem előtt (közben persze mindenképp "fű alatt" az önállóság felé törekednék, kis pénz összegyűjtögetése, tájékozódás, hogy merre lehet majd kilépni a dologból ha úgy fog alakulni mert szerintem is úgy van ahogy írtad kérdező hogy ilyenkor van az hogy egyszercsak bejön a képbe egy másik nő, na és azt már nem hiszem hogy el tudnám viselni).

De ha gazdaságilag anyagilag és szeretetben is a gyerekeimnek jobb ha együtt élünk addig tűrnék én is.

De azt hozzátenném hogy amúgy amit leírsz hogy néha ott van a férjed és NÉHA kedves a gyerekekkel, jó apa, szereti őket, na ezt a dolgot mondjuk akkor is meg tudja tenni ha elváltok, tehát ő az a típus aki ilyen vasárnapi apuka. Állandó feladatokban nem vesz részt de így ha csak kapcsolattartás van arra pont megfelel.

Szóval csak pusztán emiatt nem tűrnék. Ha anyagilag is nullára süllyednék nélküle, akkor igen, akkor valameddig eltűrném ezt a se veled se nélküled kapcsolatot, amiben kölcsönös szeretet és egymásra támaszkodás, tisztelet már nem nagyon van :(