Amikor megszületett a babád, azonnal éreztétek iránta a feltétel nélküli őszinte szeretetet? És az apukája?

Én mindig is bevállaltam, még a családom elött is.

Ikreim születtek, az egyik babámnál rögtön éreztem, a másiknál nem. Nem tudom miért,de nekem is kellett vagy 1-2 hónap,hogy "szeretni tudjam". Aggódtam érte, zavart,hogy nem tudom ciciztetni,de ez csak rátett egy lapáttal, mert a másik babám cicizett és ez is nagyobb kötődést ad. Sokáig dolgoznom kellett azon,hogy ő iránta is úgy érezzek...már lassan másfél évesek, vele nagyon nehéz, és ezt nem csak én látom így, hanem más is, mert egy igazi rosszcsont, aki rengeteget visít ráadásul, na meg a tesójával is imád gonoszkodni...nagyon nehéz,hogy sokkal többször kell rászólni, fegyelmezni,mint a testvérére, de már imádjuk egymást!

Persze ő inkább apásabb, ai ikertesója pedig anyásabb. De talán nincs is ezzel baj.

Őszinte leszek, nálam nem volt rögtön, pedig egy áhított, és elsőre megfogant baba volt. Nem tudtam érezni, hogy az anyja vagyok, pedig szoptattam.

Aztán egy hónap és sok bőgés után belövellt az anyaság érzése. Azóta anyatigris vagyok :D

10 hónapos kisfiú anyukája.

én mikor megszületett a babám nem éreztem. ott volt egy kis tündéri csöppség aki nagyon tetszett nekem és napról napra szerettem bele, majd kialakult az az igazi feltétel nélküli szeretet.

szerintem nincs ebben semmi szégyellnivaló, sőt most meg sem akarok halni mert leírtam (nem is értem ezt a kommentet?!?) valaki úgy tud szeretni, hogy egyből érzi, valakinél ez kialakul fokozatosan, a szerelemmel is így vagyunk, nem?

állítom, hogy ez normális és nem érzem ettől szaranyának magamat, már 2,5 éves a fiam és mindent megtennék érte, egyszerűen imádom úgy ahogy van :)))

Az első pár kommentet olvasva azt hittem,én vagyok a hülye.:)

Nekünk nem tervezett baba volt (saját lakásban éltünk,26 és 28 évesek voltunk,rég óta tartó stabil kapcsolatban,szóal nem volt gáz),ezért én ennek tudtam be mindig is,hogy nem érztem azt az eufóriát,amiről mindenki mesél.Persze szerettem,mindent megadtam volna érte,de fura volt.Mikor szültem,eszmbe sem jutott,hogy nem lesz egészésges,mikor kibújt akkor is csak azt néztem,milyen ronda lett a hasam.Rámtették,én meg csak néztem rá,fogtam,és azon gondolkodtam,hogy jesszus,valaki ittfelejtett egy igazi gyereket és jó lenne ha visszajönne érte,mert ez nagyon fura.Aztán mellém rakták,betoltak az őrzőbe én meg simán elaludtam mellette.Eszembe sem jutott,hogy ráfekhetek,leeshet,bármi.Aztán mikor vittem két naposan a vérvételre (bababarát kórház,itt egy percre sem viszik el,mindenhová nekünk kell vinni) és bénáztak a vénájával,szerencsétlen meg üvöltött,na akkor elkezdtem bőgni és azt mondtam,hogy adják vissza és ne nyúljanak a gyerekemhez.Ekkor éreztem először.A másodikkal már a terhesség alatt is aggódtam,szülésnél nem érdekelt a hasam,csak a gyerek és nem aludtam el az őrzőben,csak néztem milyen gyönyörű és hogy szuszog-e.Mondtam is,hogy a másodikkal értem meg az anyaságra.A védőnőm szerint ez borzasztó egyszerű.Az elsőnél egyszerűen nincs még anyai ösztönöd.És szerintem igaza van.

Én sem éreztem az elejétől, hogy szeretetem. Azt hiszem inkább sajnáltam. Úgy érzetem, hogy nagyon kicsi és védtelen szegényke, és ezért nekem gondoskodni kell róla. Aztán múltak a hónapok és lehetett vele kommunikálni, kezdett nyílni, akkor kezdtem szeretni is. Talán 4-5 hónap kellett hozzá, hogy kialakuljon az a feltétel nélküli, hatalmas szeretet felé.

A második babámnál valahogy könnyebben ment, ő sokkal előbb, talán 2-3 hónap után tudtam szeretni. De emlékszem a kórházban néha szabályszerűen haragudtam rá. A nagyobb ugye otthon volt, és őt megviselte az, hogy kórházban vagyok meg az egész kistestvér-téma. Emlékszem szó szerint azt gondoltam, hogy "emiatt nem lehetek az igazi gyerekemmel". Persze közben utáltam magamat ezekért a gondolatokért.