Van még valaki hasonló helyzetben? Ti hogy bírjátok? (többi lent)

7 hónapos kislányommal vagyok itthon. Hálás vagyok érte és hálás vagyok a férjemért is. A probléma az egyedülléttel van. Egyedül vagyok mindenféle segítség nélkül a szülés óta (még az első fürdetést is egyedül csináltam). A férjem reggel 8-tól este 8-9-ig dolgozik sokszor hétvégén is, falu szélen lakunk, mindenféle "élet" (gondolok itt a boltokra, társaságra) 40 perc sétára van, autóm nincs, hogy a közeli nagyvárosba be tudjak néha menni, szomszédok sem nagyon vannak, a család és a barátok nagyon messze. Tehát egész nap itthon vagyok, nincs kihez szóljak, nincs aki segítene, mindent egyedül csinálok (a gyermekágyi lábadozás alatt sem segített senki), a férjem este teljesen kimerülve rogyik haza, nincs már energiája ránk, de mégis megteszi, ami tőle telik, aminek én nagyon örülök, csak az egész napomon sokat nem változtat. A nap minden percében mindig mindenre - a gyerekkel kapcsolatban - én reagálok. Veszélyeztetett terhes voltam, szóval már több, mint másfél éve be vagyok zárva, el vagyok zárva mindentől, és egyre jobban látom magamon, hogy kezdek megkattanni, amellett ez a gyereknek sem jó. Persze vannak jobb napok is, de általában nagyon nehéz. Van még valaki hasonló helyzetben? Ti hogy viselitek? Vagy tudna valaki tanácsot adni, vagy valamit mondani, hogy mit tehetnék? Minden napot egyre nehezebben viselek. Köszönöm, hogy végig olvastátok.