Szerintetek kihatással van egy kisbabára, ha folyton kiabálást kell hallgatnia? Szülei között, vagy szülők és a nagytesó között?

A kiabálás félelmet és bizonytalanságot kelt egy babában. Bár valószínűleg az anyaméhben is már ezt hallgatta akkor...

A 24. héttől már hallja az erős kinti hangokat, meg a mama idegállapotát is érzékeli valahogy.

Hogy pontosan mi és hogyan hat azt nem tudni, de a nyugodt békés környezet az, amiben kielégítően tud fejlődni egy baba.

Persze nagyon rugalmasak, és sokkal többet kibírnak, mint gondolnánk, de vannak következmények, az biztos.

3

A lelki nyugalmát, idegrendszerét megviseli. Ha belegondolsz, hogy ha az anyuka feszült a baba megérzi azt és ő is az lesz.. Ha az anyuka kiabál, a baba sem fog vigyorogni. A családban lévő feszültséget nagyon megérzik a gyerekek, emiatt bizonyítottan kialakulhat akár személyiségzavar, skizofrénia, idegrendszeri problémák, stb.

Az én egyik ismerősöm kisfia volt anno ilyen helyzetben, a szülők állandóan marták egymást - el is váltak kb. a gyermek születése után 1 évvel. A kisfiú állandóan beteg volt! + nagyon félt mindenkitől. Ha hozzászólt valaki, már sírt. Ha picit hangosabban beszélt/nevetett valaki mellette, szintén. Ahogy különváltak, nem volt állandóan beteg, lassan megnyílt az emberek felé, és elkezdett barátkozni.

Én úgy gondolom, hogy hozzá tud szokni a gyerek. Ha ezt hallja mindennap, megszokja. Lássátok az olaszokat, cigányokat.

Vagy rosszul gondolom?

Biztos, hogy nem lesz nyugodt természete sose, de kétlem, hogy idegroncs lesz.

3-as vagyok.

Egy élő példa az enyém is, de ez csak most ugrott be.

A szüleim csak 13 éves koromban váltak, de születésemtől már rossz volt a kapcsolatuk. Apám külföldön dolgozott, de azt a kevés időt, amíg itthon volt, anyámmal végig veszekedték. MIndig este, amikor mi már lefeküdtünk a testvéremmel, zárt ajtók mögött ordított anyám apámmal. Iszonyatosan féltem, remegtem a takaróm alatt.

Következmény: konfliktuskerülő emberré váltam, nem mertem kiállni magamért, nagyon sokáig. És amit megfigyeltem: ha valaki -nem kiabál velem - hanem csak megemeli a hangját és úgy beszél hozzám, akkor máris összeszorul a gyomrom, ugyanúgy mint gyerekként a takaró alatt, és teljesen lefagy mindenféle reakció készségem.

Miután "elült a vihar", utána átgondolom, és rendszerint remekül eszembe jut, hogy mit kellett volna mondanom, de olyankor már késő.

Jártam terápiára is, és rengeteget javultam, alakultam, hála Istennek ás barátoknak felismertem, hogy baj van, sikerült ebből valamelyest kijönnöm, és 10 év kellett ahhoz is, hogy képes legyek normális párkapcsolatra, ne úgy járjak-keljek, mint egy mimóza és képes legyek megnyílni, illetve bizalommal lenni mások felé.

Azt nem tudom, hogy vajon babakoromban is így ordítoztak-e már egymással, mert arra ugye nem emlékszem, de könnyen lehet...

A gyerekek érzékenyek, és MINDEN hatással van rájuk.

Persze nincs tökéletes szülői ház, és az sem baj, ha látják a gyerekek, hogy van konfliktus a szülők között, csak lássák azt is, ahogy a szülők kibékülnek, meg hogy szeretik egymást, így feloldódik a frusztráció, és főként a gyerek sem fogja azt gondolni, hogy ő a hibás...