Csak én örülök, hogy már itt szuszog a babám és nem a pocimban van?

Na akkor én vagyok az ellen példa:)

A 12. hétig egészséges módon féltem a vetéléstől, de éreztem, hogy megmarad. Imádtam terhesnek lenni, eszembe sem jutott, hogy beteg lehet. A szüléstől sem féltem, mert nem tudtam milyen, az ismeretlentől pedig nem szoktam félni. Végülis jobban szerettem amíg bent volt:) Ott tudtam, hogy sokkal nagyobb biztonségban van. Nem tudom honnan, de tudtam, éreztem:)

Aztán mikor megszületett jött az aggódás, bölcső halál, betegségek, elütnek minket az utcán stb. Aztán ahogy nőtt jött a felmászós-leesős korszaka, mikor töri el valamilyét, stb stb.

Soha nem óvtam semmitől amúgy, ezek mind csak bennem kavarogtak. Mert mind ezek mellett azt vallom, hogy saját bőrén tanul az ember/gyerek.

Már túl vagyunk sebeken, áll felszakadáson, rengeteg esésen sérülés nélkül, és tudom, hogy tud magára is vigyázni, nagyon ügyes gyerek, de még mindig féltem.

Tudod, a kivételek erősítik a szabályt!

Sajnálom, hogy ilyen nehéz terhességed volt, megértem, hogy mély nyomokat hagyott benned - bár az én terhességem szinte mintaterhesség volt, nagyon élveztem minden percét. De nekem a szülés és az azt követő majdnem fél éves "rehabilitáció" volt, ami miatt álmélkodva (és persze irigykedve:) olvasom itt a sorokat, hogy milyen nagy élmény a szülés, és már a következő percben be is vállalnák még egyszer.

Én is szeretnék tesót, de már előre félek ettől az időszaktól, illetve nem is tudom, hogy a nagytesó mellett hogy leszek képes mindenre.

Én is örülnék, ha megszületett volna a kislányom tavaly és nem idő előtt. Juniusban lenne 1 éves, helyette most április elsején sirethatom. De szerencsére sikerült újra teherbe esnem, állandóan aggódom. Ez a kislányom júliusra várható, nagyon féltem. Sajnos én az előzővel is 4 hónapot feküdtem, mint a mostanival. Senkinek nem kívánom.

Viszont gratulálok minden kismamának, ki ár túl van ezen az egész szenvedésen, és már karjaiban tarthatja a gyermekét. :)