Tényleg betegesen ragaszkodom a fiamhoz? Van így még valaki, mind én?

Jo hallani hogy nem vagyok egyedul.

Engem az zavar, ha idetlenul beszelnek hozza.

Senkire nem akarom rabizni. Lehet onzo vagyok, de nem akarok lemaradni meg egy mosolygasarol sem a babamnak.

Magamnak szultem, nem azert, hogy mas nevelegesse amig en gurizek valahol egesz nap. Hosszu az elet meg. A munka megvar.

kb 5 honapos koraig egyutt aludtunk harman. Aztan atpakoltam a kisagyaba (egyszobaban velunk). Semmi gond nem volt. Nem zavarta a picit. Egyik este azt mondja a ferjem: nem lehetne hogy ismet velunk aludjon, ugy hianyzik a kicsi szuszmogasa. Ennyi kellett. Azota is velunk alszik ismet. Persze igy konnyebb a szoptatas is ejjel es en is nyugodtabban alszom, ha foghatom a pici kezet.

Inkabb nekunk van elvonasi tunetunk, mint a picinek.

Én akkor vagyok iszonyatosan nyugtalan, ha a nagyimnál van a fiam. Már kilencven éves lassan, tény, hogy fürge, erős és jól tartja magát, de nem mindig biztosak a mozdulatai. El is mondtuk neki anyukámmal már százszor, hogy oda adjuk az ölébe a fiamat, fogja, meg is etetheti (tápszeres), vagy lerakjuk a szőnyegre játszani. Viszont ne hajoljon le ő érte, ne vegye fel, ne járkáljon vele és fogja a hátát is, mert a fiam már hat hónapos, ha gondol egyet már irányt is vált és löki magát el, ahova menni akar.

Szerencsére most már megértette.

A másik gyenge pontom, ha más tolja a babakocsit a férjemen és rajtam kívül. Ilyen nem is nagyon szokott lenni, visszakérem mindenkitől. Ha más tolja, akkor terelőjuhászt játszom, óvatosan tolom őket távol a patkától, útkereszteződésnél beállok félig a kocsi elé, illetve már percekkel előtte szólok, hogy kereszteződés, zebra jön, meg kell majd állni. Anyósomnak szokása nem beakasztani a féket, amikor megáll lejtőn, közben elengedi a kocsit, megigazítja a sálát, a sapkáját, a nadrágját. Nah, ilyen egyszer volt, majdnem kihullott a hajam szála. Szeretem anyósomat, de majdnem rosszul lettem. Azóta húzgálom helyette is a féket, vagy amikor elengedi a kocsit két másodpercre, akkor megfogom és onnantól kezdve én tolom.

Először azt hittem, hogy szánalmas vagyok, de a férjem mondta, hogy ő is ezt csinálja, amikor ketten viszik sétálni a fiúnkat...

Fiam van nekem is, lassan 9 hónapos. Éveket vártunk rá, sok szenvedés van mögöttünk. Imádjuk őt mindketten! Éppen ezért a rokonság el sem tudta képzelni, hogy ki merem adni a kezem közül bárkinek is. Ők voltak a legjobban meglepve, hogy kézről kézre járt a babám a látogatások alkalmával már 1-2 hónapos korában, az unokatestvérektől kezdve a dédmamáig mindenki megdajkálhatta, és olyan boldogok voltak! Nem lett semmi baja a babámnak ettől! A mai napig sem fél az idegenektől, mindenkire mosolyog.

Imádom, óvom őt, de nem akarok anyámasszony katonáját nevelni belőle, és azt sem szeretném, hogy 25 év múlva rólam szóljanak itt az anyósgyalázó írások.

Biztos vagyok benne, hogy örökké szeretni fogjuk egymást, de már most készítem magamat arra, hogy önálló, tőlem független élete lehessen a fiamnak.

Egyszer anyósom is bekötve próbálta kiemelni a babánkat a kocsiból, de nem lett semmi baja, észrevettük, kikötöttük és kész.

Biztos, hogy csak mi tudunk tökéletesen vigyázni a gyerekeinkre? Láttam már itt nem egy olyan kérdést, hogy leesett a gyerekem az ágyról (!!!) nem lesz-e baja, lenyelt 2 meggymagot meg ilyenek. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy néha mi is hibázunk, csak azt nehezebb belátni. (nekem csak egyszer fordult elő, hogy MAJDNEM beverte a fejét, az is szörnyű érzés volt)