Egyedülálló anyukák, ti hogyan kezelitek az egyedüllétet és a nehézségeket?

Én a terhesség utolsó két hónapját már féligmeddig egyedül töltöttem, végül a szülés előtti napon hoztam el végleg az összes cuccomat. Nehéz volt, valóban. Még így visszatekintve is annak látom, pedig az idő sokmindent megszépít. Nehezen fogadtam el hogy én mostmár egyedülálló anya leszek. Nem így terveztük a gyerekvállalást. Ha neked már a terhesség során volt időd elfogadni a helyzetet, egy fokkal jobb lesz talán.

Amikor megszületett, imádtam kettesben lenni a babámmal, az első hetekben még csak néztem és néztem, és alig bírtam betelni vele, földöntúli jó érzés ez. De rohadt nehéz volt, amikor jött látogatni az apa. Olyan rossz volt, mikor elment, és olyan nagy csönd maradt utána... Talán könnyebb lett volna ha egy ideig nem látom. Egyszerre éltem meg a bánat és öröm szélsőségeit abban az első időkben. A hormonok játéka is labilissá tett.

Amikor 7 hetes lett a babám, elkezdtünk eljárkálni: baba-mama jóga, babamasszázs, baba-mama torna, ringató, babakoncertek, meg amit csak ki tudtak találni, és nekem ez nagyon sokat segített. Hosszú, boldog időszak következett.

Akkor zuhantam meg újra, immár a gyermekem ovodáskorában, amikor komoly anyagi nehézségekkel küzdöttünk. Fájt a magamrahagyatottság. Rossz volt, hogy nekem nincs társam, akivel átsegítenénk egymást az élet buktatóin, mindent tök egyedül kell megoldanom, közben meg láttam, hogy az anyukák többsége most éli a második gyeses időszakát.

Én már szülés óta szinte sóvárogtam, hogy újrra várandós legyek. Mindig nagy családot terveztünk. Egészen a szakításig. Még mindig nehéz beletörődnöm, hogy nincs testvére a gyermekemnek.

De előnyeit is éreztem a helyztetnek. Főleg amikor anyatársaim panaszkodtak, hogy a férjükkel nem egyeznek a nevelési elveik, és folyton megy a harc, vagy hogy a férfi kritizálja a háztartást. Ha éjjel sokat sírt a baba, másnap fáradt és morgós a munkába induló férj, nekem ilyesmivel sem kellett számolnom. Nem szólt bele senki az életembe, mindent a magam törvényei szerint alakíthattam. Sokáig együtt alhattam a lányommal; ha bepisilt sem zavart senkit rajtam kívül, de én türelmesen ágyneműt húztam (ha egy férfi is alszik abban az ágyban, nem biztos ő ilyen jól tolerálta volna); ha lusta voltam, bűntudat nélkül rendeltem pizzát vacsira; nem kellett senki rosszallásával számolnom ha beleestem néhány tipikus szülői hibába (pl. éjnek idején inkább elvittem autózni a másfél évest, csak hogy aludjon végre, vagy ilyesmi); otthon lehettem topis, nem kellett végzet asszonyát játszanom egy fáradt nap után; és még sorolhatnám... Persze egy ideális kapcsolatban a fentiek nem jelentenek problémát, de borzasztóan kevés az ilyen ideális kapcsolat... És persze ahol szerelem van, ott a konfliktusok ellenére is felemelő az összetartozás érzése, úgyhogy nem mondom, hogy minden tekintetben jobb egyedülállónak lenni, de vannak helyzetek, amikben közel sem olyan rossz a magány :)

Ez egyénileg változó szerintem, kinek mi a küszöbe. Én miután hazamentünk az első héten elmentem fodrászhoz (azzal riogattak, hogy a hajfestés árt a babának, ezért kb. fél éves tövem volt már!) Az első 2 hétben nagyon pörögtem, aztán kidőltem, és beláttam, hogy muszáj pihenni is. Az első 6 hét ilyen macerás (rengeteg betétet elhasználtam).

Ha kialakul a napi rutin, már nem lesz gond, és sokat alszik a baba, próbálj meg akkor Te is pihenni. Fél éves korában költöztem vissza anyuhoz meg a húgomhoz. Így 3an nők elvoltunk a kislegénnyel, amikor suliba mentem délután a mamám vigyázott rá, ő közel is lakott. Délelőtt mindig mentünk sétálni, aztán ebéd, akkor kifeküdt. Közben takarítottam, felmostam (szinte mindennap). Délután is egy kis séta, aztán este fektetés után nagyon sokat neteztem :) Engem az lekötött, kikapcsolt, és ott éltem a virtuális társasági életem. Addig sem agyaltam azon, hogy hogy lesz tovább. Az első 3 év anyagilag elég nehéz volt, szinte minden forintot 2-3 hónapra előre beosztottam, és nem jelentett gondot a lemondás, mert a saját igényeim valahogy megszűntek. A rezsibe is be kellett szállnom, meg a gyereknek is én vettem mindent. Hozzáteszem nekem volt árvaellátásom, amit 27 éves koromig ki is használtam (havi 45ezer volt, amikor utoljára kaptam). 1,5 éves korától volt egy 6 órás melóm, és még suliba is jártam, akkor ment bölcsibe.

Aztán 3 éves korában elmentem folyami hajóra, a család vigyázott rá. Aztán örököltem lakást, egyetemre mentem, közben is dolgoztam kint, hogy rendbe tudjam tenni, lettek új barátaim stb. az egyetem révén Amerikát is bejártam, szóval el se tudtam volna ezt képzelni akkor. Persze normális pasit azóta se találtam.

Mint mondtam a fiam már 11 éves, szóval a baba életen már túl vagyunk, inkább azt akartam ezzel kifejezni, hogy nem kell elkeseredni. Lesz mindenre megoldás, és a gyerek mindenhez erot fog adni. Nálunk nem volt apuka aki elmenjen kamionozni, sajnálom is hogy itthon kellett hagynom, de a kapcsolatunkon ez semmit sem rontott, sot! Én pedig sokkal színesebb és érdekesebb életet éltem, mint azok akik papás-mamást játszottak, és talán még elorébb is jutottam, mint egy kolonccal, pasival a nyakamon.

Még valami a nok nyavalygásáról! Az osztályon sokan alig bírtak még menni is a gátseb miatt, csak vánszorogtak. Én elég jól tudtam közlekedni, annak ellenére hogy kétszer is elvágódtam a frissen felmosott padlón, hiába próbáltam óvatos lenni. Ismerek olyan not is, aki a terhesség 3. hónapjától már dolgozni sem akart, veszélyeztetetté nyilváníttatta magát, mert neki az megterhelo lett volna, pedig szellemi meló. Mindenki máshogy bírja.

Szia!

Na akkor lerántom a leplet :) 16 évesen szültem, voltak családi gondok, elköltöztem otthonról és rosszkor, rossz helyen, rossz emberrel találkoztam. Az önbizalmam annyira pangott, hogy én tényleg azt hittem, hogy ennél jobb ember nekem nem jár, és nem is lesz. Mindegy, nem részletezem, gyereket akartunk. A családom nem örült, mikor látták, hogy nem tudnak meggyőzni hónapokig nem is beszéltünk.

Szóval ott folytatom, hogy fél éves volt a pici, mikor visszaköltöztem anyuékhoz. Estin érettségiztem le. Melóba úgy tudtam járni, hogy 1,5 évesen bölcsibe ment, akkor reggeltől melóztam, és a suli napokon este 7kor végeztem, nem sulis napokon hamarabb. A család nagy segítségemre volt, mind olyan közel lakunk egymáshoz, hogy papucsban is át lehet menni. Mamámék nyugdíjasok, így ő általában mindig ráért ha kellett, de anyura vagy a tesómra is rá tudtam bízni. Érettségi után mentem folyami hajóra, de csak fél évet voltam kint, és az is pont úgy jött össze, hogy közben pár hetet itthon voltam. Utána felvételiztem és bekerültem az egyetemre. Mint mondtam én kaptam magamra árvaellátást, a sulitól meg max. szoctámot, ösztöndíjat stb. szóval csak a suliból nekem volt hogy havi 90-100am volt. Már az első évben elkezdtem diákként a Tescoban dolgozni éjszakásban. Na ez az időszak nagyon húzós volt. Este 10től reggel 6ig meló, nappal suli, oviból elhozni a gyereket, aztán egy kis alvás és megint meló. Hozzáteszem, hogy tőlem függött mennyit vállaltam, mert mindig hívtak. És hát nem mindig tudtam nemet mondani, örültem hogy volt meló. Akkor voltam 20 éves, és örököltem lakást. Volt a hajóról valamennyi megtakarításom, és a fizumat is félretettem a felújításra, végül is fél év múlva beköltöztünk. A nyár könnyebb volt, mert akkor csak melóztam, ovi nem volt, így többet tudtam lenni a gyerekkel. Viszont ez engem 1,5 év alatt bedarált, és nem bírtam tovább. Akkor döntöttem úgy a család beleegyezésével, hogy Angliába megyek. A gyerek akkor 4-5 éves lehetett. Egy hotelban takarítottam, aláírtam egy 8 hónapos szerződést, és addig haza se jöttem. Ennyi idő távlatából már nem tűnik vészesnek, de akkor nagyon hosszú volt. Tartottuk a kapcsolatot, és erre az időszakra ő már nem is emlékszik. A lakást már előtte tényleg rendbe tettem, de szinte üres volt (bútor, technika stb.), és ebből nagyon sok mindent meg tudtam venni. Aztán hazajöttem, és 2 hónap múlva megint kimentem, akkor fél évet voltam kint. Akkor kijöttek látogatóba is, de már erre is homályosan emlékszik a gyermek. Visszajöttem, akkor kezdte a sulit, és hamar találtam is társat, akivel 1,5 évig együtt éltünk. Nagyon jó társ volt, nem kellett melózni járnom, csak a sulira kellett koncentrálnom, és tényleg jó életünk volt, de valami mégsem volt az igazi, és szakítottunk. Ekkor olyan 8 éves volt a fiam, nyáron kimentem 3 hónapra (nyáron nem kapom az egyetemi pénzeket, csak az árvaellátást). Ősszel pedig ajánlottak nekem munkát egy nyelviskolánál, így ez is szerencsésen jött ki. Jó pénzt kerestem sokkal könnyebben. Következő nyáron mentem ki 3 hónapra Amerikába egy gyerektáborba dolgozni, az 2 hónap volt+1 hónap az utazás, és tavaly is kb. 3 hónapot voltam kint Angliában. Szóval az utóbbi 3 évben csak évi 3 hónapot kellett nélkülöznie engem.

A gyámhatóságnak ehhez semmi köze, mert a gyerek jó helyen van, az intézményekkel ezt mindig megbeszéltük, hogy tudják, de nem volt belőle semmi gond. A kártyái, papírjai itthon voltak, még meghatalmazást se írtam soha. A külföldi jövedelmemet sehol nem vallottam be (remélem nem ez fog lebuktatni :) mindenki boldogul ahogy tud. Mondjuk mindig egyre nehezebben enged el, mert már nagyfiú, és szeret engem, ezért tavaly elvittem Görögbe nyaralni, hogy kárpótoljam, és hogy ez a cél lebegett előtte könnyebben viselte a távollétemet.

Sajnos most tényleg az van, hogy kénytelen vagyok megint kimenni, mert ilyen bérekből nem tudom tartani azt, ami eddig volt és a lakásra is ráférne egy festés stb. Ha minden jól megy, akkor 2-3 havonta több hétre haza tudok jönni (házi ápolás).

Azt tudom neked mondani, hogy a családom beleegyezése nélkül nem jutottam volna sehová, főleg a mamám. Ő is imád utazni, és azt nézi mivel járnánk jobban. A mostani helyzetben meg szinte nincs is választási lehetőség. A fiam is már elég nagy, hogy megértse mit miért teszek, és én azt mondom, hogy a gyerekek rugalmasak. Ha valakivel 12 éve otthon vannak mindig, annak nehezebb elfogadnia, de ő már edzettebb, és én próbálom külföld felé orientálni, utaztatni, nyelvtanulásra ösztönözni. Wifi mindenhol van amerre megyek, így webkamerázni is tudunk, vagy telefonon beszélni, és csomagokat is szoktam hazaküldeni. Nem mondom, hogy ez a helyes út, és én ugyanúgy szeretem a gyerekem, mint bárki más. Sajnos a melóim olyanok, hogy nem tudom magammal vinni, ha kivinném csak szenvedne. Tök egyedül lenne, nem lenne más rokon, későn érnék haza, és spórolni sem tudnánk. A kinti pénz pedig itthon elköltve a legjobb.

A hajón is meg egyébként is sok ember van kint, akiknek családja van itthon. Párok is voltak kint, akik mondjuk 1 éves gyereket hagytak otthon, hogy pénzt teremtsenek.

Aki hozzám közel áll és ismer becsül engem, csak a rosszindulatú emberek jönnek mindig azzal, hogy és addig a gyerek?? meg hasonlók. Én is utálom hallgatni, hogy "én nem tudnám elhagyni a gyerekem". Én se hagytam el soha. Pusztán teszem, amit helyesnek látok. A sors és a szerencse persze sokszor a kezemre játszott, szerencsém van a családommal, meg hogy jó helyen lakunk (pl. van egyetem). Árvaellátásom meg olyan áron volt, hogy apám sose volt.

Na asszem ez már több mint sok belőlem :) Visszatérve, fél évesen még azért nem hagynám a picit, mert akkor még tényleg nagyon kicsi, és sok a tennivaló vele. Ha van valaki, akire rá tudnád bízni, és nagyon kell a pénz, akkor szerintem bevállalható. 3 éves kor körül szerintem azért ideális, mert akkor már szobatiszta, és a többieknek nem lesz annyi gondja vele. Ne azzal törődj mások mit mondanak, hanem hogy nektek jó legyen. Bárhogy is döntesz, nem fog emlékezni rá. Nagyobb korában, pláne felnőtten pedig meg fogja érteni hogy mi miért történt. Sok sikert!

Nem, amikor először kimentem 19 voltam, már én voltam hivatalosan is a gyám, és egyébként nekem is pont ilyen parám volt. Hangsúlyozom, hogy én véglegesen meg akartam szakítani vele a kapcsolatot, ami nehézkesen ment. Még tartásdíjat se kaptam volna, mert nem nagyon lett volna neki miből, de nem is kértem belőle, viszont időbe telt levakarni. Pont kint voltam, amikor felhívott a semmiből, és érdeklődött, hogy mi van, és nagyon paráztam, hogy majd lép valamit. Aztán persze nem lépett semmit. Szerintem őt a gyerek nem érdekelte, hanem inkább engem akart érzelmileg zsarolni, és csak úgy akarta az egészet, hogy 3an. Aztán ahogy múltak az évek elmúlt a parám.Jobb nekünk nélküle, és végül is mindig is tudtam, hogy ez így lesz. A tanulás miatt is csesztetett, hogy tök felesleges, le se fogok tudni érettségizni meg stb. pedig elég jó gimibe jártam, mikor megismerkedtünk. Akár ott is maradhattam volna magántanulóként, de inkább mentem estire, mert nekem kell a bejárás.

Bárhogy is alakul, sok sikert kívánok és boldogságot a picivel!