18-19 évesen ki akart szándékosan teherbe esni? Miért? Körülmények? Szülők?

hát nővérem nem tudom szándékosan esett e teherbe, de ő bizony 17évesen szült anno (22éve). egyzserűen lelépett egy roma származású nála 14 évvel idősebb faszival és szépen sorban jöttek a gyerekek, míg 4nél megálltak...elején még volt valamije az embernek, de azóta nincs, de együtt vannak és nővérem azt mondja nem bánta meg soha, hogy megszülte a gyerekeket...ezt a részét nem, de hogy olyan körülmények között élnek ahogy, azt biztosan...mert mind a gyerekei, mind ő tőle is burkoltan, sokszor nyiltan kapom az ívet, hogy bezzeg nekem milyen könnyű, meg én milyen gazdag vagyok...csak mert én azt választottam, hogy fiatalon külföldre mentem dolgozni, felépitettem az életem (először közösen az első szerelmemmel, akivel 7év után szétmentünk, majd 5 éve jelenlegi párommal, aki a férjem azóta)és 30éves fejjel döntöttem úgy, hogy ok, jöhet a baba. eközben idén diplomázok, 28évesen álltam neki, mert akkora volt rá pénzem és lehetőségem, megtanultam egy nyelvet perfektre, ami a jelenlegi munkám is lett. én boldog vagyok és elégedett, örülök, hogy vártam és éltem eddig, gyarapítottam a tudásomat, tapasztalataimat. szerintem a nővérem egyáltalán nem boldog, panaszkodik és szenved, szegények stb...a gyerekek is ezt mondogatják...nem tudom, hogy jó döntés volt tényleg anno, hogy lelépett és egy cetlit hagyott csak anyunak a konyhaasztalon, hogy ő elment ne várjuk haza....nem tudom, de keserűségben élni és fújni a családtagjaidra, akik más utat választottak-amit ő is tehetett volna-szerintem nem jó....

34hkm

Elöször szàndèkosan akartam, így utólag magam sem tudom mièrt.

Aztàn ez az èrzès elmùlt, ès vèletlenül teherbe estem. 18 èves mùltam akkor.

Kètsègbe estem, mert nem tudtam most hogyan tovàbb. De elvetetni nem volt szivem. Tudtam hogy bàrmi àron de felnevelem szeretetben.

Szüleim nem örültek neki. Anyu mellettem volt, apum elfordult tölem.

Apósom pedig azonnal megszervezte az esküvönket... Na itt azonnal nemet kellett volna mondanom mert nem olyan tündèrmesèbe illö volt a kapcsolatunk. De annyira meg voltam illetödve hogy nem mertem ellenkezni.

Lànykâm 3 éves volt amikor elvàltunk mert nem bîrtam tovàbb.

Megkèrdeztem a szüleimet hogy hazaköltözhetek-e a gyerköccel ès persze tàrt karokkal vàrtak.

Imàdjàk az unokàjukat aki ma màr 13 èves.

Nagyon nehèz volt gyerek mellett tanulni, leèrettsègizni. A szüleim nagyon sokat segitettek hogy sikerüljön. Sokszor èjszakànkènt mikor màr aludt a gyerek, azon kaptam magam hogy èn meg a tankönyvek fölött görnyedve aludtam. Dolgoznom is kellett, de egy kisgyerekes anyànak nagyon nehèz àllàst talàlni, mert fennàll a sok tàppènzre menès ha a gyerköc beteg lesz. Ezt nem toleràljàk. Szüleim is dolgoztak nem tudtam ràjuk hagyni. Ès bizony ahogy bekerült az oviba 2 hetet jàrt, 1 hetet itthon volt betegen. Így telt a kiscsoport.

Jogsit is szereztem, ès föiskolàt is vègeztem. De kökemèny volt.

A lànyom apja a gyerek 4 èves kora óta nem èrdeklödik utàna az se èrdekli hogy a vilàgon van.

Èn erömön felül mindent próbâlok neki megadni.

Ès nem, nem bàntam meg egy percre sem hogy koràn szültem. Ezt nem lehet megbànni! Tèny hogy sokmindenröl lemaradtam amit a velem egykorùak àtèltek, az akkori baràtnöim mind elpàrtoltak mellölem. Engem untatott a sok buliról ès pasikról szóló folytonos nyavalygàs, öket meg hogy minden gondolatom a gyerekem...