Hogyan tudnám újra elérni hogy ne féljen tőlem és megbízzon bennem. A13 hónapos babám?

10 és a sok "mintaanyázó": az, hogy milyen nyomot hagy benne, hogy üvöltesz velük az nem most fog kiderülni. Hanem felnőve a párkapcsolataiban és munkahelyi, baráti kapcsolataiban. Illetve, amikor neki is gyereke lesz.

És Ti a lelkinyomorék szót arra használod, hogy nem depressziósak, nem akarnak üöngyilkosok lennei, nem pszichopaták. Ám erről szó sem volt, és te azt gondolod, hogy ezen kívül nincs is más.

Most még bűntudata van a kérdezőnek, de az 5. után már nem lesz és mire annyi idős lesz mint a tieid, ugyanúgy ez lesz az alap, hogy mindennap ordít velük. Az meg igenis nyomot hagy. Ha nem is olyat, mint amire te gondolsz.

12es akkor ne üvölts a szerencsétlennel meg ne traumatizáld grimaszokkal.

Akik üvöltenek a gyerekikkel remélem a férjetek is üvölt veletek ha nem úgy csináltok valamit ahogy akarja.

“ De nem fogom soha bántani. Nem vagyok olyan ember. Szeretném ha gyönyörű gyermekkora és élete lenne amíg én élek legalább”

Hidd el, a 10es válaszoló is így indult neki. Ő is a legjobbat szeretné a gyerekének. De mégis üvölt mindennap velük. És ahelyett hogy keresne más eszközöket, vállat ránt és azt mondja, hogy más is csinálja, meg tanulja meg a gyerek hogy anya is ember. És ebből igazából csak annyit tanul meg, hogy anya eszköztelen ember.

“ Az igaz hogy azt sem szabad érezze a gyerek hogy gyenge egy anya mert kihasználja majd.”

Itt gondolom a tekintélyre gondoltál. De nem attól lesz tekintélyed ha üvöltesz vele. Ha ettől lenne, akkor a 10es gyerekeivel már nem kéne mindennap üvölteni.

“ Akik üvöltenek a gyerekikkel remélem a férjetek is üvölt veletek ha nem úgy csináltok valamit ahogy akarja.”

Én meg remélem nem mert az masszív verbális bántalmazás. Ilyet akkor sem kívánok, ha nincs annyi tudatossága hogy ő ne kiabáljon nonstop.

Nekem az a tapasztalatom, hogy az a szintű önmarcangolás, ahonnan a kérdező indult, kontraproduktiv. Rögtön leszűröm hogy pocsék anya vagyok, minek szül az ilyen, és irreálisan nagynak érzékelem az okozott kárt. Majd a helyzet tarthatatlansága okán hatalmas, végletekben gondolkozó, emiatt irreális elhatázozásokat teszek ("soha többé nem kiabálok"). Ennek menetrendszerűen az a vége, hogy az elhatározás elbukik (hiszen nem leszek egy lépésben tökéletes), ez megerősíti a negatív önképet, és tovább tol a szélsőségek felé.

Maga a pszichológiai folyamat nagyon hasonlít arra, mikor valaki kövér, ezt elfogadhatatlannak érzi, sanyargatós diétába kezd, belebukik és ez ismétlődik.

Ami nekem jobban működik, az a helyzet reális értékelése (egyszeri kiabálás is árt, rossz ezt tenni, de nem katasztrófa, nem világvége és nem fog örökre utálni a gyerek). Igen, hibáztam, de a helyzet nem menthetetlen. Nem teszek irreális elhatározásokat, hanem például olyasmiket hogy elkerülöm a kiabálást amennyire tudom, és ha mégis megtörténik, akkor megfigyelem, hogy mi váltja ki. Mi volt a baj

Így kiderült, hogy amikor én olyan eszközzel próbálok nevelni, amit nem tartok helyesnek, akkor ennek az oka mindig az én állapotom. Nem a gyerek viselkedése kirívó olyankor, maximum annyiban hogy több ideig csinál valamit amit amúgy is szokott. És akkor ezen a szálon el lehet indulni, mert már tudom, hogy hol kell változtatni.

Plusz a gyerekkel is szoktam beszélgetni az ilyen incidensek után, leginkább elmesélni újra ami történt. Ebben mindig benne van, hogy a fő ok anyában keresendő (anya fáradt volt, elfogyott a türelme stb.).

"3 gyerekem van, gondolhatot 1 nap hányszor emelem fel a hangom... Egyik sem lelki nyomorék és nem félnek tőlem."

Az, hogy lelki nyomorék lesz-e belőle, évek, évtizedek múlva jön elő.

Mikor elsírja magát, amikor a főnöke erélyesebben szól valami miatt. Ha egy vita közben a férje felemeli a hangját és az első reakció benne a zsigeri félelem lesz, az, hogy menekülni kell a szituációból, mindegy hogyan.

Anyám is ilyen volt, sosem vert meg, de kiabált, rengeteget, semmiségeken. Itt vagyok 29 éves felnőttként, attól is gyomorgörcsöm van, ha pl. megy a Séfek séfe a TV-ben és ott kiabál valaki. Gyerekként, ha az iskolában kiabált valamelyik tanár az udvaron, az udvar másik végében lévő gyerekeknek, bennem azonnal bekapcsolt az, hogy úristen, biztos én csináltam valamit, bajban vagyok, mit tegyek?