Most nagyon bunkó vagyok, ugye?

A covid óta betegség fóbiám van. A nagyobbik lányom akkor született, 3 évesen ment először gyerek közösségbe, akkor jobban elengedtem ezt a "betegeskedést".

Most van már egy 7 hós kistesója is, akivel jövök-megyek mindenfelé, de ha valaki betegen van körülöttünk nagyon csúnyán nézek rá. Néha direkt, néha akaratlanul. Elég amit hazahoz a nagy az óvodából.

Nincs segítségem, mindenhová hurcolom a gyerekek közé a kicsit, de nem akarom, hogy belemásszanak a hordozóba. Imàdom a gyerekeket, de múltkor az egyik csoporttársa piszkálni akarta a picit én elkaptam előle szó nélkül, bunkón és kiraktam a folyosóra az oviban. Ezután bocsánatot kértem az anyukától, de pont a kicsi is még meg volt fázva (a nagy már nem).

Ma megint alakítottam. Baletton voltunk és melettünk az egyik kislánynak fújta az anyja az orrát. Én csúnyán néztem a nőre és elfordítottam onnan a hordozót. (Utána még 1-2x fújt orrot a kislánynak.) Ugyanez az anyuka a kislányával később az utcán utánunk jött és a kislány a lányom nevét kiáltotta. Először hátra néztem, de nem voltam benne biztos jól hallom és mentünk tovább. Aztán hallottam újra, megálltunk, a kislány a nagylányom kezét megfogta és úgy mentek tovább, nagyon cukik voltak egyebként. Imádnivaló egy csajszi, a betegségéről ő nem tehet. Megkérdezte a kislány, hogy megnézheti-e a babát. Na ott felment a pulzosom és azt mondtam most ne, mert sírni fog. Utána meg akarta mégis és az anyukája szólt, hogy "alszik", a kislány messziről szólt, hogy "nem is alszik", á mondom "lehet fog". Aztán elváltak útjaink.

Engem nagyon bánt a lelkiismeret, mert nagyon sajnáltam azt a szegény kislányt, de a sajátomat sem engedem betegen közel a picihez. Nem tudom a nevüket, így nem tudtam ráírni az anyukájára, hogy sajnálom.

Elég gázul viselkedtem? (Bár az is gáz, hogy betegen odaengedte volna a kislányt egy csecsemőhöz)