Más is érzi úgy, hogy a gyerek/ek születése óta nincs élete?

2 éve uvyanez nálunk, de több nem lesz, mivel nehezen bírjuk így is.

Nem szeretek sehova menni vele, persze szoktunk, de rossz ha kimozdulunk, mert állandóan figyelni kell új környezetben hogy ne legyen baja, ne szaladjon el, ne tegyen tönre semmit. Teljesen kimerítő. Voltunk nyaralni is, már első nap haza akartunk jönni sírva. Ennyit a gyerekkel is lehet menni bárhovára. Lehet de nem minden gyerek és szülő egyforma. Minket nem kapcsol ki ez. Ha lenne olyan biztonságos környezet ahol mi is jól érezzük magunkat meg a gyerek is az szuper lenne. De nincs ilyen erre felé.

Mi teljesen stresszben vagyunk hogyha dob egy tantrumot valahol, fejelve, csapkodva.

Minket teljesen leszívott idegileg ez a 2 év. Úgy érzem semmit nem csináltam és eltelt vagy 100 év.

Imádom a gyerekem, de várom hogy közösségbe menjen, mert már az is kikapcsolódás lenne nekem ha mehetnék dolgozni, ha egyedül ehetnék az ebédszünetemben, ha egyedül mehetnék wc-re vagy csak simán körülnézhetnék a boltban.

Ja, hogy neked a gyerekmentes élet csak az élet?

Akkor tényleg felesleges volt.

Minket feltölt az is, ha családként kimozdulunk. Pl: tegnap egész napos állatkert vonattal, busszal. Nagyon jó volt felnőttként is.

12# Ti szülőkként viszont felnőtt emberek vagytok és feltudjátok ismerni az érzéseiteket, tudjátok azt kezelni. Az is egy ilyen érzés és felelősségteljes döntés, hogy nem akartok több gyereket a nehézségek miatt.

Ugyanakkor ha felismered, hogy tiszta stresszben vagy, ha ki kell menned a gyerekeddel az utcára, akkor annak is meg lehet keresni az okait és tenni azért, hogy ez ne így legyen. Pl. miért borulsz ki, ha a gyereked nyilvános helyen hisztizik? Milyen gombjaidat nyomogatja, mit tudsz tenni azért, hogy esetleg megelőzd a hisztit és azért, hogy neked ezek a gombnyomások kevésbé okozzanak stresszt!?

Szerintem ezek nem bonyolult dolgok, csak munkát igényelnek és nem értem, ha valaki egy helyzetben szarul érzi magát, akkor miért nem dolgozik azon, hogy ez ne így legyen? Miért könnyebb belesüppedni a langyos fosba és azt mondani, hogy jó, akkor nem megyünk sehova és tönkre megyünk inkább lélekben?

Ezt nem bántásnak szánom, inkább csak gondolatindításnak. Nekem is vannak rossz napjaim, nehézségeim, amikor pöccre indulok a gyerekeim apróságaitól is, de konstans azt érezni, hogy elb*sztam az életem azzal, hogy gyerekem lett és nem tenni ezellen semmit, az nekem nagyon furi és érthetetlen. A gyerekvállalás és nevelés nekünk felnőtteknek is egy jó kis tanulási és önismereti folyamat. Valakinek több melója van magával, valakinek kevesebb. Függ ez a hozott mintáinktól, a saját szintünktől, attól, hogy milyen gyereket kaptunk, stb. De alapvetően évek óta azt érezni, hogy "nem vagyunk jól" és nem tenni ellene, az nem oké.