Ha tudtad volna előre milyen érzés anyának lenni, hamarabb vállaltal volna gyereket?

Ha tudom, hogy ilyen, leginkább soha.

Mióta anya vagyok, úgy érzem, megszűntem létezni, mint ember, nő, feleség.

Ahogy megszületett a lányunk, az én igényeim, szükségleteim megszűntek. Pl. keserves volt a szoptatás, nem ment, fájt, végigzokogtam az összeset, mikor már ébredezett a lányunk, gyomorgörcsöm volt az etetés gondolatától is. Mégis mindenkitől hallgattam, hogy én nem akarom eléggé, nehogy tápszert adjak neki, mert úgy beteges lesz, nem fog kötődni, milyen anya mond le önként az anyatejes táplálásról, hát az maga a csoda... Vagy a lányunk alvása 2 éves koráig borzalmas volt, az első 10 hónapban éjjel óránként, kétóránként ébredt. Én sokszor annyira fáradt voltam, hogy már hallucináltam, ingerült voltam, olyan is volt, hogy elaludtam a fürdőkádban, konyhában, wc-n. Először a 6 hetes kontroll időpontján szabadulhattam ki itthonról, lehettem a lányunk nélkül 1,5 órát. Emlékszem, hazafelé megálltam az egyik bevásárlóközpont parkolóházában és percekig hangosan zokogtam, hogy ezt nem bírom, nem tudok hazamenni, nem is akarok (nyilván ott nem maradhattam, összvissz a jogsim és a személyim volt nálam, fél tank benzinnel messzire nem jutok).

Nyilván ez a környezetemnek, társadalomnak is köszönhető, hogy azt próbálják a friss, hormonnal még teli anyukákba sulykolni, hogy ha magaddal is foglalkozni mersz, akkor sz_R vagy, minek szültél, tudtad, hogy erre számíthatsz, minek hisztizel.

Ma már pár hét próbálkozás után azonnal tápszerért nyúlnék, nem hallgatnék anyósomra és anyámra, hogy a férjemet fel ne ébresszem éjszaka, hiszen ő dolgozik, nekem a feladatom a gyereket rendezni... Ebből az lett, hogyha az apja egy héten 2x40 percet hajlandó vele játszani, vagy elvinni a mekibe, ő a sztár, én, aki mindent csinálok, intézek körülötte, semmi szeretetet és megbecsülést nem kapok, hiszen ez a természetes, én vagyok az anyja, ez a dolgom.

Szívás az egész anyaság, és hiába várod, hogy majd később jobb lesz, úgyis jön valami gebasz, korszak később is.

Nem rajtam múlt, hogy csak akkor lettem anya, amikor lettem. Sőt, ha 26 évesen tudtam volna, hogy csak közel 34 évesen leszek anya, zavart volna, mert úgy éreztem akkor, 30 után már semmiképp.

Most, bár meggyőztem magam, ennek így kellett lennie, annyiból bánom, hogy nem lett előbb, hogy biztos jobban bírnám az éjszakázást, mint most.

Én igen és eggyel többet.

De ez azért akadémikus mert amúgy is ahogy lehetővé tette az első erre alkalmas kapcsolatom, már vállaltam is. Korábbiakban is végleges kapcsolatot kerestem.

Hiába pontoztatok le a 11-est nagyon is igaza van...

Két gyerekem van,az egyik még csak 1 éves,és szégyen vagy nem szégyen bár tervezett baba volt,a mai napig felmerül bennem a kérdés alkalmankent,hogy vajon minek kellett újra kicsesznem magammal.elolrol kezdeni az egész kisgyerek kört,mikor a lányom már nagy(9 éves)

Szeretem imádom a kicsit,a két gyerekekért a világot odaadnam.de várom a percet amikor végre onallobb lesz a kicsi,mondjuk olyan 5- 6-7 eves,hogy ne kelljen minden percben rafigyelnek.