Szoktatok játszani a kisbabátokkal vagy felesleges?

Nem vagy szörnyű ember, csak lehet nem volt jó döntés gyereket vállalni ha nem szereted a gyerekeket. De azért őszintén bízom benne, hogy ha megszületik akkor megszereted.

Habár én mindig akartam gyereket, a terhesség alatt én sem tudtam hozzá kötődni, sőt, közvetlenül a szülés után sem. Mikor hazaértünk a kórházból egész este sírtam, hogy szeretném visszakapni a megszokott életemet, és mégsem akarok gyereket. Kellett pár hét, hogy beinduljanak az anyai ösztönök és megszeressem. Viszont ma már bármit megtennék érte, annyira szeretem. Őszintén kívánom neked hogy ezt az utóbbi érzést te is megtapasztald. És kérlek olvass, tanulj a kisbabákról. Mint írtam korábban, koragyermekkor.hu nagyon részletesen leír mindent. Nagyon komoly károkat tudsz okozni annak a gyereknek a lelkében, ha meg sem próbálod szeretve nevelni.

"tökmindegy mit, úgysem érti"

Ez igaz - viszont a hangulatod remekül fogja érezni közben.

Úgyhogy ne olvass neki horrort, se pedig politikai híreket, de olyat se, amit te is unsz.

Egyszerű dolgokat mondjál neki: az is jó, hogy éppen mit csinálsz. Lehet beszélni hozzá öltöztetéskor, fürdetéskor, szinte bármikor.

Altatáskor meg énekelni.

Az, hogy terhesség alatt hogy érzel, nem jelent semmit. Én a második babámat várom, persze örülök neki meg minden, de szeretni még nem szeretem, hiszen ugye még nem is ismerem. Itt van cserébe a 2 éves "nagy"lányom, akinek már bőven megmutatkozott a személyisége, na őt csak szeretni tudom. Vele sem volt egyből az a rózsaszín ködös "szerelembe estem" érzés a szülés után, inkább csak elláttam, tettem a dolgom, kicsit mint amikor tudod kiscicád lesz vagy valami növényed vagy nem tudom, akiről gondoskodsz, de nagy érzelmi kötődésed még egyelőre nincs. De ahogy kezdett ő is interaktívabb lenni (és hidd el, ez hamar eljön, pár hét alatt), egyre inkább megszerettem és pár hónapos korában már oda meg vissza voltam érte, ami csak napról napra erősödik. Szóval az, hogy a terhességet hogy éled meg, semmit nem számít a későbbiekre nézve.

Amúgy mások gyerekét én továbbra sem szeretem. A lányommal egykorú meg nála kisebb gyerekek cukik számomra, mert rá emlékeztetnek, de amúgy nem különösebben kedvelem őket. Ez van. A saját gyerek tényleg más.

Mondjuk a párodról is megvan a véleményem, hogy már eleve kezdi aláásni az önbizalmad meg a képességeidbe vetett hited, amikor még nem is voltál ilyen helyzetben. Az anyaságot/szülőséget is tanulni kell, és igenis belejössz. Nem kell mártírnak meg ősanyának lenni, de igenis hallgass a megérzéseidre, a gyerekednek te leszel a legjobb anya. Ne hagyd magad elbizonytalanítani, csak mert neki már van 3 gyereke, egynek sem ő az anyja, szóval halvány fogalma sincs arról, milyen érzés ez a dolog.

"nehéz errol személyesen beszélni bárkinek"

Buta embereknek fölösleges is mondani, abból csak baj lesz.

Ha nem sikerül könyvekből meg nevelési tanácsadóval megoldani, akkor pszichológussal beszélj.