Normális, hogy ennyit érzek?

Nr aggódj, majd változik. Mi 2 évet vártunk az elsőre, azóta 3 van. 😊

Az első terhességem borzalmas volt. 10 vérzésem (progeszteron hiány, rosszul tapadó lepény) 3 bélgyulladás végül toxémia. Szó szorosan minden nap a túlélésre gyúrtunk. Indítás, majd 8.órában sürgősségi császár. Kislányom elakadt nyakán a zsínórral, én rosszul lettem. Mivel IUGR baba, és komplikáció lépett fel, rögtön elszállították másik városba. Nem részletezem tovább, a lényeg, hogy nekem is hasonló érzései voltak. Nem volt azonnali kötődés, robot módjára csináltam mindent. Nekem is el kellett telni x időnek, szabályosan kikapcsoltam a szülés napján mindent. De hidd el majd beüt egyszer csak.

A traumatikus szüléshez:

A szülés egy trauma. Nagy üzlet van amögött, hogy mindenhol elmenynek állítják be, és aztán kevés kivétellel mindenki csalódik, és aztán a feldolgozáshoz gombamód szaporodnak a tanfolyamok meg coach-ok pszichológusok adnak ki könyveket a témában. (ezzel nem azt mondom, hogy nincs néha ezen felül is trauma...)

Szerintem semmi gond veled ha szepen el tudod látni a picit, és a gondolataid nincsenek beszukulve akkor előbb utóbb megtalálod a természetes egyensúlyt anyaként, és meg bőven hormonális változásokban vagy, tehát a kavargó érzések normálisak. Minden jot!

Az első gyereknél én is ugyanezt éreztem. Vártam, hogy majd azonnal meglesz a kötődés, és földöntúli boldogságot fogok érezni. Na nem.... sokáig nem is jött. Sőt, sokszor már annyira fáradt voltam, hogy nyűgnek éreztem. Alig vártam, hogy a férjem hazaérjen, és kicsit ő foglalkozzon vele. Aztán idővel elmúlt szerencsére. Most a második gyereknél egyáltalán nem volt ilyen. Az első pillanattól kezdve megvan az az érzés. :)

Ne aggódj, most baromi nehéz. De idővel sokkal könnyebb lesz majd.

Én ugyan csak nagynéni vagyok(tesóm gyereke 8 hónapos), de én is inkább 2-3 hónapos korában kezdtem némi kötődést érezni hozzá. Nővérem azt hiszem hasonlóan volt.

A kötődés meg olyan, hogy idővel alakul ki. Nem egyik napról a másikra. És minden nap teszel érte. Ez kb minden kapcsolatra igaz. Pl párkapcsolatnál se egyből érzed azt, hogy kotodsz a parodhoz, hanem idővel alakul ki.

A lényeg, hogy jelen legyél, ha sír felvedd, etesd, szeretgesd stb.

Nekem bőven 6+ hòs volt a lànyom, amikor igazàn kötődni kezdtem hozzà. Addig is ellàttam, jàtszottunk, stb. De òrànkènt kelt, folytin sìrt ìgy egy kimerült robot voltam. Lassan 3 lesz ès nagyon bensősèges a kapcsolatunk.

Termèszetes, ha nem jön csak ùgy, idő kell, ölelès.

Teljesen normális! Az csak mese, hogy mindenkinél bekapcsol egy "szuperanya" gomb, és az egész ösztönből azonnal tökéletesen olyan, ahogy azt az ember lánya elképzeli, ahogy a nagykönyvben meg van írva. amiket leírsz, teljesen normálisak, érthetőek, ne stresszeld magad ezen tovább, és főleg ne érezz bűntudatot olyasmi miatt, amiről nem tehetsz. Ettől még persze ez sem kapcsol ki, de az embernek újra és újra meg kell magyaráznia magának, hogy ez nem az ő hibája, nyilván ha tehetett volna valamit ellene, megtette volna, de nem állt a hatalmában. Inkább próbálj talán úgy tekinteni a traumatikus élményre, hogy ez volt az első KÖZÖS harcotok a lányoddal, és megharcoltátok, megnyertétek, jó csapat vagytok.

Változni fog a kapcsolatotok, de ne táplálj elvárásokat, hagyd, hogy alakuljon. A szervezetedben ilyenkor szülés után amúgy is fel vannak borulva a hormonok, nagyon sok friss anyuka szenved ettől, nem véletlenül lehet sokat olvasni a szülés utáni depresszióról.