Hogy győzzem le a babával járó félelmeimet, kétségeimet, ha eddig nagyon semmire nem volt gondom?

18-20 éves koromig a szüleim intézték az életemet, oldották meg a problémáimat. Azért írom ezt így, mert 18 éves koromit otthon éltem, akkor tényleg még a reggeli kávét is ágyba kaptam, semmi dolgom nem volt otthon. Természetes volt úgymond, hogy reggel ott van a friss reggeli, péksüteményekkel. Hoztak-vittek iskolába, különórákra vagy ahová éppen kértem. Tanultak velem, kikérdeztek, ha kellett (még az érettségis tételeimet is anyukámnak mondtam fel mindig). Ezt sosem éreztem bajnak, mert mellette megvoltak a korombeli barátok, barátnők is, szóval ne ilyen kis lúzernek képzeljetek el, aki 18 éves koráig az iskolán kívül sehová nem ment. De tény és való, hogy a szüleimmel nagyon szoros és közeli kapcsolatom volt kamaszként is, nem voltak nagy viták, büntetések.

Utána 18 és 20 éves korom között volt egy átmenet, amikor már külön laktam, de mégsem éreztem magam felnőttnek. Mert péntekenként mindig hazamentem a családi házunkba, otthon voltam egész hétvégén. Anyukám is meglátogatott a lakásban heti 1, 2 alkalommal, vagy elmentünk ebédelni stb.

Utána meg összeköltöztünk a párommal és 1 évre rá már a felesége voltam. Onnantól ő oldotta meg az életemet úgymond, bármi van, őt hívom. Ne értsétek félre, van két diplomám, dolgozom, de nem volt soha olyan helyzet, ahol nekem kellett volna megoldani valamit.

Ősszel szeretnénk elkezdeni próbálkozni a babával, amit várok és szeretnék anya lenni. De félek az ismeretlentől is, meg hogy ez hatalmas felelősség, fel vagyok-e rá készülve. Szóval amennyire várom, annyi bennem a kétség is.

Ez természetes?

Idővel ez elmúlik vagy ha terhes leszek, csak rosszabb lesz?

Érdemes ezzel szakemberhez fordulni?