Attól hogy valaki nem élvezi a terhességet és a kisbabás időszakot, később még lehet jó anya?

Én pont ezt érzem egy 2 hónapos babával itthon. Szeretem, mindent megtennék érte de egyáltalán nem élvezem egyelőre az anyaságot. Alig várom hogy kicsit idősebb legyen.

Borzasztó bűntudatom van emiatt, hogy így érzek.

Jelen mégegy így érző anya 🙋🏼‍♀️

Kisfiam 2 éves, kislányom 1 hónapos. Alig várom, hogy mind a ketten nagyobbak legyenek, bár a fiammal már mérföldekkel könnyebb, mint most a lányommal..

végtelenül szeretem őket, de baromira nem szeretem ezt a csecsemő időszakot. Mondhatják, hogy önző vagyok, de pl imádok aludni, szükségem van rá és már úgy érzem teljesen ki vagyok készülve az éjszakai kelésektől. 🤦🏼‍♀️

Minden kornak megvannak a sajátosságai, ezt tudom, de alig várom, hogy pl sulisok legyenek, vagy legalább ovisok.

Persze, hogy lehet. Attól mert az internetes csodaanyák arról áradoznak, hogy az első pillanattól kezdve odavoltak a gyerekükért és minden percet imádtak, még nem biztos, hogy így van.

A terhességem csodás volt, a fiam gyönyörűen fejlődött, én is jól voltam, néhány kellemetlenség volt csak. Császármetszéssel jött világra (nem fordult be), rendben zajlott az is. De utána...életem leborzasztóbb időszaka következett. 2 hónapig folyamatosan véreztem (kórházban kötöttem ki), nem volt elég tejem, (majd hamar el is apadt), brutális mellgyulladásom lett (kórház, újra), hetekig elefánt méretűre voltak dagadva a lábaim, alig tudtam járni, a sebem pedig szétnyílt (semmi baj, kezelgessem itthon). Kb. a rosszullét fog el, ha visszagondolok. A szememet kisírtam, hogy nem tudtam szoptatni, senki sem tudott megvigasztalni. És még sorolhatnám, hosszan. Mostanra viszont rendeződött minden, a kisfiam már öt hónapos; kiegyensúlyozott, jókedvű baba. Én is regenerálódtam, jól érzem magam. De az első 8-10 hetet soha többé nem szeretném újra átélni.

Teljesen természetes, hogy egy-egy nehezebb időszakban az ember úgy érzi, nem tud megfelelni minden elvárásnak. Emberek vagyunk, elfáradunk, kiakadunk, lehetnek negatív érzéseink, semmi rossz nincs ebben.

Szerintem csak az élvezi a terhességet, akinek nehéz a munkája és végre kiszakadhat belőle.

Vagy nagyon sokat kellett küzdeni a babáért.

De egyébként semmi jó dolog nincs a terhességben.

Én nagyon bulizós, társasági ember vagyok és a terhesség elvágott mindent (ja igen lehet ott üldögélni a házibuliban egy deci kólával is, tudom h van akinek az is ugyanolyan szórakoztató).

Én még csak az első 6 hétnél tartok, de jelenleg semmi jót nem látok az anyaságban.

Nem mehetek sehova, nem csinálhatok semmit.

Lesz a legjobb barátnőmnek szülinapja, nagy banzájt tervez és nyilván nem fogok tudni elmenni... max benézhetek egy órára, de jó lesz látni h miből maradok ki...

Csupa nehézség, de semmi jó nincs benne.

Legalább szeretném a babámat, de most még semmi olyat nem érzek, hogy jaj de szeretem, mindent megtennék érte, minden nehézséget megér.

Jelenleg azt érzem h én akarok lenni az apa.

Apa mehet ahova akar, már 5 eseményre meg van hívva (több napos szülinapok, legénybúcsú...)

Nem éjszakázik, ha vígasztalhatatlan a baba nem ő dajkálja egész este..

Nem neki kell szoptatni és ahhoz igazítani az egész életét.

Csak a jót kapja a babából és néhány kakis pelenkát...

Perillanat nem érzem úgy h jó anya lesz belőlem, túlságosan hiányzik a régi életem. (Nem is lesz több gyerekem!)