Mikortól (hány hónapos korától) kezdted élvezni az anyaságot? Mikortól lett picit könnyebb, lazább, élvezetesebb?

A nagyobbik gyerekemnel kulonbozo idoszakok voltak, 1,5 evesen elveztem, mikor kettesben strandolni mentunk, es hogy 4-7 orat addigra rendszeresen egybenaludt, majd rovidesen jott az egyre tobb hiszti, ami 26 honapos koraig tartott, kozben el kezdett ujra 6-8x ebredni ejszakankent, ez tartott 3 eves koraig. Akkor atvette az altatasat a ferjem, es en onnantol elvezem.

De ez gyerekfuggo, a kicsi a nagy 3,5 eves koraban szuletett, vele mar a 2. hettol elveztem, sokkal nyugisabb gyerek.

Én első pillanától imádom,de most hogy már egy éves,azért bulisabb vele az élet. Nagyon kíváncsi,okos gyerek,jókat mulatunk rajta,az első szavain,ahogy próbál utánozni...

Most érzem igazán az anyaságot,most mutatja ki,hogy hiányzom neki,ölelget puszilgat,én ezt nem cserélném semmire

Kis megkönnyebbülés kb 8 hónapos korától mikor már nem bömbölt reggeltől estig. Olyan másfél-két éves korától lett gördülékenyebb, élvezetesebb, és kb én is akkorra változtam át anyává igazán , úgy értem nem egyik napról a másikra lesz valaki anyukás, idő kell nekünk is megszokni az új életformát, élet és gondolkodásmódot, nagy váltás a gyerek előtti élethez képest.

Igazán könnyebb és lazább olyan 9-10 éves korától lett amikor már önállóbbak egy csomó dologban, nincs a vacsora-fürdés-lecke - dolgok kikészítése verkli a munka után, ezeket max ellenőrizni kell és iszonyat jókat, “felnőttesen” lehet már beszélgetni , mókázni velük. 12,10, 8 évesek a gyerekek, és kb 1 éve lett észrevehetőbben könnyebb fizikailag. Nincs az a lestrapált málhásszamár fíling a gyerek- munka- házimunka szentháromság miatt. Viszont olyan nincs hogy hátradől az ember hogy elmúlt ez a korszak és már semmi probléma nincs. Jönnek újabb kihívások mindig. Már látom miért mondják hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond :) régebben fizikailag és pszichikailag volt megterhelő a strapa, most lelkileg nagyobb a teher és a felelősség nagyobb súllyal nehezedik a szülőre hogy vajon hogyan készíti fel az életre a csemetét, mit és hogyan adjon át, merre terelgesse , meddig engedje egyedül de mégis mellette legyen, stb. Ezek sokkal kemenyebb diók mint a hisztikorszak és az éjszakázás . Sosem lesz vége a megoldásra váró gondoknak és mindig lesz min aggódni, mindig lesz “ dackorszak” keményebb idők, ezt mondják az idősek is :)

Az első pillanattól kezdve élvezem és szeretem, de az idő előrehaladtával nekem nehezebb. Újszülöttként leraktam valahova, ott maradt, nézelődött csendben vagy a kezemben, szopizott és aludt, ennyi volt a nagy program, életemben nem pihentem annyit, mint akkor :D Amióta meg már nagyobbacska, felfedez, azóta kevesebbet is alszik (napközben főleg, de az éjszakák is rosszabbak), és nagyon kis aktív, folyton a nyomában kell lenni, hogy ne borítson magára semmit és ne egyen meg olyasmit, amit nem kéne. Cserébe viszont így kb mostanra, 7 hónapos korára érzem azt igazán, hogy kapcsolat van köztünk, kötődés, mármint eddig kicsit olyan volt, hogy ha a mellem a szomszéd asszonyon lett volna, az se érdekelné, de most már látom rajta, hogy felismer, hogy engem akar, hogy kötődik hozzám, és hogy igenis reagál arra, amit én csinálok vagy mondok. Nekem ez nagyon jó érzés :)

Az meg más kérdés, hogy a cukiságfaktor csúcsát minden nap megdöntjük, egyre édesebb, ahogy gagyog, ahogy próbál mászni, játszik velünk, nem győzünk olvadozni tőle itt az apjával :D