Hogy oldjátok meg a főzést és az otthoni tennivalók elintézését, ha a pár hónapos babátok nem alszik nélkületek napközben és egyedül sincs el ébren?

Kedves sírni hagyók! Egyáltalán nem prédikálni jöttem ide és nem vagyok olyan, aki orrba-szájba tanácsokat ad, de ez mellett nem tudok elmenni. Szakmámból adódóan másfél évet tanultam gyermekpszichológiát. Semmi nem pótolhatja a BIZTONSÁGOS KÖTŐDÉST. A biztonságos kötődés röviden annyit tesz, hogy a gyermek az élete első hónapjaiban jó esetben megtapasztalja, hogy van egy atombiztos háttérországa = anya (és apa, de ő érthetően később jön a képbe), akik válaszolnak a segélykérésére minden körülmények között. Ezáltal a baba sokkal bátrabban indul később önállóan felfedezőútra hiszen tudja, hogy anya nem tűnik el, anya jön ha baj van, anya mindig itt van. Sokkal nyugodtabban köti majd le magát egy-egy játékkal, sokkal jobban tud koncentrálni, sokkal jobban foglalja majd el egyedül magát hiszen pontosan tudja, hogy anya mindig, sziklaszilárdan adja a biztonságot. És sokkal könnyebben tud majd anya elmenni egyedül, mert a gyerek tudja, hogy anya mindig visszajön. Ellentétben a sírni hagyott babákkal, akik viszont azt tanulják meg, hogy hát igen, anya nem jön mindig, anyát időnként hiába hívom, anya néha eltűnik. Amíg picik, addig valóban csendben maradnak egy darabig, de ez csak a bizalomvesztés csendje = nem hívom anyát, úgysem jön. Felesleges szólítgatnom. Viszont amint helyváltoztatásra képesek lesznek, belőlük válnak a levakarhatatlan gyerekek, akiktől pisilni sem lehet elmenni. Rengeteg esetben pont a "tanuljon csak meg egyedül lenni, hadd sírjon, nem lehet semmi baja" szülőknek lesz a babájuk matricaként rájuk tapadva, brutális szeparációs szorongással, hisztirohamokkal. Az oka: egyáltalán nem biztosak benne, hogy anya mindig jön, anya nem tűnik el, anya mindig vigyáz rájuk, így jobbnak látják sosem szem elől téveszteni.

Egy két-három hónapos nem tud unalomból sírni, nála ez az érzés még nincs jelen. Vagy fizikai szükséglete van, vagy lelki. Felnőttként is sokszor tör ránk az egyedüllét érzése és szívesen beszélgetünk másokkal, nincs ez másként a picikkel sem, bár nekik az elsődleges igényük az édesanyjuk. Egy ekkora babával nem fektetünk szabályokat, nem alapozunk nevelési stratégiát, nem húzunk határokat, hanem kialakítjuk az ősbizalmat a szülők irányába.

Csak hogy a magam példájával éljek: három gyermekem van. Nem hagytam őket sírni, nem akartam nekik megtanítani az egyedüllétet két hónaposan, mindig igyekeztem válaszkészen reagálni - de egyik sem volt hurcibaba, a saját szobájukban alszanak egyedül születésük óta, nem lógtak rajtam sosem. Mindhárman iszonyat hamar önállósodtak, magabiztos, stabil gyerekek, de minden megnyilvánulásukban süt a félénk való feltétlen bizalom, őszinteség, szeretet. És akármennyire hihetetlen, de el tudtam menni pisilni egyedül nagyon-nagyon hamar.