Mennyire érdeke, hogy családban nőjjön fel?

Kérlek, ne kezdjetek el kioktatni, megkövezni. Szeretném a legjobb életet nyújtani a babámnak!

Nem sokkal a 18. születésnapom után ért az a váratlan hír, hogy kisbabát várok. Lesokkolt az egész, mert egyetemre készültem, a barátommal nem beszéltünk a "gyerektémáról" soha, és amilyen viharos is volt a kapcsolatunk, biztos voltam abban, hogy nem ő lesz majd a gyerekeimnek az apja. De próbáltam a legjobbat kihozni az adott helyzetből, és az elején még a barátom is lelkes volt. Aztán ahogy telt az idő, jött az, hogy ő mégis inkább eljárkált bulizni, pedzegette, hogy nem kéne még összeköltöznünk, stb. Szóval ahogy közeledett a pici születése, az ő lelkesedése úgy csökkent. Meg pl én mondtam, hogy magánkórházban szeretnék szülni, az elején ezzel teljesen egyetértett. Utána 1-1 vitánál megkaptam, hogy minek nekem az, miért nem bírom ki azt a néhány napot egy sima kórházban. Bármi vitánk, veszekedésünk volt, azonnal elmesélte a szüleinek, barátainak, és szerintem ezek nagyon másra nem tartoztak. Aztán a terhességem vége felé megint jobb lett a helyzet, miután leültem vele és mondtam, hogyha nem változtat, akkor tényleg jobb, ha nem folytatjuk ezt együtt. Akkor mintha megijedt volna, és az első pár hét itthon hármasban tényleg csodás volt, rózsaszín köd volt az egész. De aztán jött megint az, hogy ő hetente elment 2-3 buliba, ha esetleg megkérdeztem este 11-kor, hogy hol van, mikor jön haza, akkor már nyomultam és nyomoztam utána szerinte, meg "nem hagytam élni". Nagyon rossz volt, rengeteget sírtam és tényleg a napjaim nagyrésze azzal telt, hogy őt próbáltam előkeríteni, vagy éjszakába nyúlóan vitáztunk. Ez a kicsinek sem volt jó, nekem sem. 2 hete megkértem, hogy költözzön el, mert ennek sosem lesz így jó vége, nem akarom, hogy így nőjjön fel a pici. Kiderült, hogy több lánnyal is beszélget, akik szerinte csak haverok, de tudom, hogy nem hisz a fiú-lány barátságban egyáltalán. Elfogadom, hogy ő még "élni akar", de többre becsülöm magam ennél.

Azóta folyton azzal jön, hogy mennyire sajnálja és hogy változni fog, itthon lesz, segít mindenben. De félek, hogy megint csak az lenne, hogy pár hét nyugalom és jó minden, aztán kezdődik minden újra. Amióta nincs itt, nem beszélünk, sokkal nyugodtabbak a napjaim, napjaink. Nem stresszelek, hogy vajon hol lehet, kivel. Nem vagyok ideges, igazából úgy érzem, mintha egy régi vita végére került volna végre pont... Baj, ha úgy érzem, képtelen vagyok újra visszafogadni? Csak közben félek, hogy a lányomat fosztom meg attól, hogy családban nőjjön fel. De ott van az, hogy milyen család az, ahol az anya minden este sír.