Mit gondoltok szerintetek baj ha az élettársam (nő) akivel van egy közös babánk sose viszi le sétálni a picit?

Utolsó, szerintem abszurd.

Én dolgoztam vacak helyenis, cipőboltban árut pakoltam és eladtam napi 12 órában, 20 perces ebédszünettel, nem engedtek leülni egész nap, mégis kevésbé voltam hulla, mint mikor gyerekeztem.

A 12órázás csak fizikailag szívott le, minden nap volt kivel beszélnem, kaptam pozitív megerősítést félóránként, hogy jól végzem a dolgom, és a munkámnak egyből látszott az eredménye, szépen álltak a cipők a polcon.

Erre gyerekezésnél sikertelenség, hisz nem mindig tudod, miért üvölt, fizikailag ugyanúgy leszív, hisz cipelni kell, de nem tudsz kivel beszélni, folyamatos kudarc ér és rohadtul senki sem ismeri el a munkádat, ráadásul itt kiemelten fontos, hogy türelmes és mosolygós légy akkor is, ha rosszul érzed magad, amíg melóban nem muszáj...

A gyerekezés sokkal komolyabb meló, ha választhatnék melyik legyen, melóba mennék, mert az könnyebb, de a gyerekemmel akarok lenni, annak ellenére, hogy az nehezebb..

Kérdezze csak meg bárki a párját, hogy ő lesz otthon, láthatja a gyerekét felnőni nap mint nap, végzi a házimunkát, a feleség meg eltartja őket, hány apa akarna bezárva, társaság, pozitív megerősítés és elismerés nélkül otthon robotolni úgy, hogy azt sem tudja, jó e amit csinál, más meg lekicsinyli a napi dolgainak értékét..

KEGYETLEN OTTHON LENNI!

De mivel gyereket akar az ember, hogy lássa felnőni, ezek kárpótolni fogják, de ettől még piszkosul megterhelő, senki sem csinálná magától EGYEDÜL!

Apuka műszakozás mellett segítsen be az otthoni munkákba, a gyereke nevelésébe, mert ez a természetes, az is, ha kettesben van a saját gyerekével.

#12 ne haragudj de nem látom át, hogy milyen vonatkozásban jön ez az én hozzászólásomhoz.

Én dolgoztam 300 órákat szülés előtt, egy kórházban, iszonyú felelősséggel a vállamon, ami a 24. ébren töltött órában már nem kis teljesítmény. És igen a 8 hónapos fiam mellett vannak napok mikor én is szívesebben lennék ügyeletben mint itthon. De ez hogy jön ide? Nem ettől függ, hogy valaki belecsúszik-e a szülési utáni depresszióba.

Az én fiam koraszülött lett, nem is ecsetelem mennyire megrogytam lelkileg tőle. Hetekig szét szakítva a család, és a babát is meghatározott alkalmakkor láthattam, érinthettem. Nem tudom, hogy én ott depressziós voltam-e, de kegyetlen volt azt érezni amit. És ha nincs a férjem lehet hogy beleroppanok, mert ő látta, hogy ez nem hiszti, látta, hogy baj van, látta hogy valami megváltozott. Hogy valóban a legapróbb dologtól is zokogásban törtem ki. És nem kellett nagy dolgokat tennie, hogy segítsen rajtam. Egyszerűen csak újra és újra végig hallgatta hogy mi fáj és amennyit a munkája engedett annyit segített később a baba körül is. De valaki mélyebbre kerül és szakemberre van szüksége. Ezt el kell fogadni és nem szabad még mélyebbre lökni, hogy még rossz anyának is érezze magát. Valószínűleg ő is érzi hogy valami nem oké önmagával.