Mióta két tökéletes alakú lánnyal élek észrevettem pár dolgot, ami aggaszt?

Hosszú lesz, köszönöm, ha elolvasod.

Szeretném megosztani a történetem veletek, még ha nem is derül ki, hogy mi az elhízásom oka, akkor is jól esik kiírni magamból a megfigyeléseim és az ehhez kapcsolódó frusztrációim.

Nyár végén összeköltöztem két olyan lánnyal, akiknek az alakjuk tökéletes még az én női mércém szerint is. Ezalatt a pár hónap alatt sikeresen megfigyeltem az étkezési szokásaikat és igazából 20 év után most jöttem rá először, hogy én két évtizedig teljesen rosszul táplálkoztam és ezt nem csak az elfogyasztott ételekre értem, hiszen eddig is tudtam, hogy szemetet habzsolok, hanem pszichésen, mentálisan teljesen máshogy működök, mint egy normális étvággyal megáldott ember.

Először is magamról annyit írnék, hogy nem csak elsőszülötte vagyok anyámnak és apámnak, hanem egyben első unoka és első dédunoka is. Hihetetlenül nagy figyelmet kaptam kisgyerekként, hiszen nagyon maszkulin családunk van, így mikor lányként megláttam a napvilágot, akkor szinte egy kis csodának tekintett az egész família. Szummázva a gyermekkorom, nagyon kiváltágos embernek érzem magam, mert mindenem megvolt. Az első problémákkal, az első élet által elémvetett megpróbáltatásokkal már bőven tizenévesen szembesültem és akkor már javában a zabakorszakomban voltam, így egyszerűen nem tudom ráhúzni a féktelen túlevésem okát arra, hogy valami lelki trauma révén alakult nálam ki ez a rossz szokás. Ha lenne valami konkrétum, ami a rossz étkezési beidegződéseim melegágya volt, akkor csak tinédzserként jelentkeztek volna az első zabarohamok. Ezzel szemben, amennyire vissza tudok emlékezni a múltamra, úgy dereng, hogy talán 5 éves lehettem, mikor az evés már nem szimplán alantas fizikai szükségleteim kielégítését szolgálta, hanem valami addiktív gyönyörokozóvá nőtte ki magát, és a napom jelentős hányadát képezte, hogy azon gondolkozzak, hogy mit is egyek.

Szóval szeretném megosztani az észrevételeim a lányokon, és az én szemszögemből kontrázni ezekre:

1. Náluk az evés nem központi téma, előfordul, hogy csak este tudatosul bennük, hogy aznap még nem fogyasztottak semmit.

ÉN: Már reggel, amint felkelek az ágyból, az az első gondolatom, hogy mit egyek és ha még késésben is vagyok előadásról, muszáj ennem valamit.

2. Sokkal kifinomultabb az ízlelésük, meg tudják fogalmazni, hogy mi miért nem ízlik nekik. Például a Milka csokiból vannak olyan termékek, amit imádnak és olyan is, amit szidnak.

ÉN: Alig tudok különbséget tenni az általuk kritizált és finomnak nevezett étel között. Igazából nagyon kevés ételről tudnám mondani, hogy nem ízlik, és hogy nagyon ízlik, nincsenek nálam szélsőségek. Még ha nem is ízletes valami, úgy érzem, hogy muszáj megennem. A Milka csokis dologra reflektálva nem lennék képes kiválasztani kedvencet és kevésbé kedvelt ízösszeállítást. Egyszerűen bármelyiket, ha elémraknám, felfalnám.

3. Ha vesznek valamit, van, hogy hetekig őrizgetik.

ÉN: Ez számomra elég égető probléma, de amint van valami étel nálam a hűtőben, nekem azonnal meg kell ennem, vagy különben frusztrált leszek, szorongok és egész nap azon gondolkozok, hogy az a kaja ott van a hűtőben és rám vár. A lányok meg hülyének néznek, hogy miért battyogok le egy nap 3-4 alkalommal a boltba. Azért, mert tudom, hogy ha reggel megvásárolnám a vacsorám, az legkésőbb délre már sehogy sem lenne. A vásárlásnál még az én kezemben van a kontroll, meg tudom állni, hogy ne vegyek annyi nassolnivalót, ellenben kicsúszok a tudatos irányítás alól, ha az étel az én birtokomban van már. Gyakran már a boltban elkezdek enni, mert nem bírom ki hazáig, egyszerűen úgy érzem, hogy meg KELL ennem, mert rámtör az a bizonyos stressz, aggodalom.

4. Ha elkezdenek enni valamit, akkor félbehagyják, ha már úgy érzik, hogy jól laktak vagy egyszerűen nem kívánják az ételt.

ÉN: Na ez az, ami az utóbbi 15 évben egyszer sem történt meg velem, hogy a tányéromon egyszerűen ott maradt a fél adag. Még ha úgy érzem, hogy teljesen telített vagyok, inkább várok egy pár percet, pont annyit, hogy eloszoljon a kipukkadás-érzet, utána hiába nem esik jól, nekem akkor is el kell fogyasztanom a tányéromon található összes ételt, mert ismét rámtör a fent gyakran említett frusztráció.

5. Amire azt mondják, hogy nekik már sok és jó nagyot zabáltak, az hozzá sem mérhető az én hedonista orgiáimhoz.

Igazából mindig is sejtettem, hogy nem működök úgy, mint egy egészségtől kicsattanó ember, de ez a szokásaink közötti differencia felismerése elősegítette azt, hogy ez már tudati szinten is megfogalmazódjon bennem és szembesülhessek a saját pszichém "degeneráltságával".

Szeretném feloldani ezt a frusztráltságot és próbálom feltárni a lelki okokat, ami idáig vezetett engem, de azt sem tudom, hol induljak el. Úgy vélem, ahhoz, hogy összegyűjtsek némi motivációt a fogyásra és olyan legyek, mint ezek a lányok (nem csak a testükre, hanem inkább a felfogásukra célzok) meg kéne értenem, hogy ez a folyamatos belső nyomás miért van bennem, ha az evésről van szó. Valaki van itt, aki így érez? Van valaki, aki leküzdötte ezt a frusztrációt és kísértést? Keressem tovább a kiváltó okot, vagy egyszerűen fogadjam el, hogy ez a függőség csak úgy kialakult bennem? Mit kéne tegyek, hogy inspirációt gyűjtsek a fogyáshoz?

Egyébként annyira kövér még nem vagyok, mert a fiatal szervezetem anyagcseréje sokáig ellenállt. Most azonban, ahogy idősebb lettem, már ugyanannyi evés mellett beindultak a hízási folyamatok, egy év alatt felkúszik 3-4 kg, ami hosszú távon tarthatatlan.

20/L/163cm/69kg