Ti nem irigylitek azokat az embereket, akik kövéren is el tudták fogadni a testüket, és jóban tudnak lenni magukkal a kövérségük ellenére is?

én kövér embert nem tudok irigyelni.

aki kövér, és elfogadja magát, örül magának, legyen. de akkor számoljon azzal is, hogy megnöveli az esélyét a cukorbetegségnek, vérnyomás gondoknak, érelmeszesedésnek, stb.. még sorolhatnám

Az a baj, hogy aki tényleg kövér, az nem sokáig lesz boldog. Hogyan függetlenítené el egy 'átlagos' magyar nő az egészségét a boldogságától?

Persze, magyarázzuk már be, hogy rákosan is boldogok lennénk.. mert arról híres a magyar ember, hogy a külső körülményektől függetlenül boldog.

Nem, szégyen-nem szégyen, jó-nem jó de abszolút hatással vannak ránk a külső tényezők. Márpedig aki fiatalon úgy él, hogy már hormonproblémái vannak és zsíros, annak később csak több problémája lesz. És ez rá fogja nyomni a bélyegét az életére, boldogságára :(

Tényleg nem jó ez így, de szembe kellene nézni ezzel. Én is letörnék, ha beteg lennék. Ha gyógyszerekre szorulnék.. pedig én még foglalkozom is azzal, hogy a boldogságnak függetlennek kéne lennie mindentől. És mégis..

Szerintem ezért igen fontos egy viszonylag jó egészség, amibe sajnos az az életmód ami elhízáshoz vezet nem fér bele. És erre nem akkor kellene rájönni, amikor már cukorbetegek vagy rákosak leszünk..

Nem irigylem. Egyrészt, mert hiába fogadják el magukat, attól még egészségtelenek és sok hétköznapi helyzetben nehezebb nekik, mint annak, aki nem rendelkezik nagy túlsúllyal.

Másrészt sokszor az csak a látszat, hogy elfogadja magát valaki és elégedett meg boldog. Láttam én már jó pár túlsúlyos embert, aki mindig mosolygott, laza volt, jókedvűnek tűnt, aztán a pszichiátriára került, vagy képtelen volt ellátni a családját, munkáját, tönkrementek a kapcsolatai.

Nem, mert nekem személy szerint nagyobb élmény, hogy legyőztem a lustaságomat és falánkságomat :)

Ez már így együtt adott annyi pluszt, hogy valóban megszerettem magam, és valódi sikert értem el, amire büszke lehetek.

Persze respekt annak, aki nem ostorozza önmagát feleslegesen, de ez nem azt jelenti, hogy tök nyugodtan lehet túlsúlyosan még zabálni, és mellé semmit sem mozogni. Ez valójában akkor még nem önelfogadás, csak a probléma eltussolása. Az önelfogadás az, amikor mosolyogva lecipeled a túlsúlyodat szépen a szabadba/terembe, kinek hogy tetszik, és mások véleményével nem törődve teszel valamit az egészségedért, majd ezután csinosan felöltözöl, és gyönyörködsz magadban, háj ide vagy oda, mert tudod, hogy tettél magadért valamit.

Egy nő akinek 3 óránként ennie kell és inzulin injekcióhoz jutnia, akinek gyakorlatilag a már nem létező társadalombiztosítástól függ az élete lehet hogy szeretne, de nem tudna gondoskodni rólam (férfiról).

Nekem kellene gondoskodnom róla. Nem beszélve arról, hogyam hordana ki egy krónikus beteg nő egészséges gyerekeket.

Ép testben ép lélek, klisé de az egyik legnagyobb igazság.

Jellemző, hogy az emberek túlságosan materialisták, igen trend ma a már-már beteges edzés (mánia) és beteg testképek üldözése.. de ugyan így nem egészséges a másik véglet, a belső, lelki értékek túlértékelése a fizikai test egészségének elbagatelizálása mellett. A lelkünk amíg itt élünk, a testünkhöz van békjózva. Csak a testünkön keresztül tapasztalhatjuk meg ezt a világot. Mit kezdhetünk egy károsodott testtel? Sajnos mindenképpen problémákkal fog járni, de ezt leírtuk már.. nem lehet boldogan élni betegen, az elhízás pedig már a betegségek felé vezető út első mérföldköve.

Egyébként is, milyen belső értékekkel rendelkezik az, aki a saját étkezésén nem tud uralkodni egy kicsit? Nem lehetetlen dolog gabonák nélkül enni például, viszont máris nagyon sokat számít csak ennyi változtatás.