Miért nem hiszi el?

Hosszú kapcsolat sülve főve kezdetek óta (14év), pár éves házasok vagyunk. Mindig is sokat veszekedtünk, amolyan se veled se nélküled. A veszekedéseink tárgya rendszerint, hogy én a férfi nem teszek eleget a kapcsolatunkért, nem érzi, mert mindennel megbántom. Sokat dolgozom, teremtettem otthont nekünk, nem vártam tőle tulajdonképp semmi anyagi hozzájárulást,a végén már takarítást sem, mert mindig nekem kellett bizonyítanom. Az utóbbi 1 évben kb mindennaposak lettek a veszekedések, rajtam sok volt a teher, volt közeli hozzátartozók halála, építkezés, stb. Nem a kifogásokat akarom keresni, csak tényleg összejöttek a dolgok. Sokszor morogtam mindenre, semmi sem volt az igazi a házban, a szomszéddal veszekedtem a hangoskodásaik miatt, stb. Őt ez nem zavarta. Abban igaza van feleségemnek, hogy törődhetünk volna egymással attól még, de ez az a pont, ahol én rendszerint próbálkoztam is, majdnem minden nap. Mindent támadásnak vett. Amit én próbálkozásnak szántam, beszélgetés kezdeményezése, szex valami, ő provokációnak, összevesztünk majd másnap előröl. Most falat húzott maga elé, hogy nem enged, nem fogja hagyni h "bántsam, provokáljam" s válni szeretne minden áron. Nem tudom elfogadni az érvét, hogy mert nem látja hogy szeretném, és csak bántom. Ha nem kezdeményezek (ő szavaival élve provokálok) akkor ő nem fog, és elhűl, viszont így is elhűlt. Próbáltam sokféle módon, mindig veszekedésnek vette, mintha mindent bántásnak venne, lehetett az egy kedves szó is, szeretlek. Ez nem igaz, mert nem lennél akkor ilyen, vagy milyen napod volt? eddig sem érdekelt, akkor most sem. Velem lakik még, de menni szeretne nagyon. Rendszerint én voltam a ragaszkodó, mert mindig sikerült magamba nézni, vagy megpróbálni megmenteni. Most nem veszi fel a telefont, nagyon hideg és távolságtartó. Ha vége a kapcsolatnak, úgy érzem végem nekem is. Fiatal kori szerelem (nem az első), s kb egy világ omlik bennem össze, mert az álmom (álmunk) foszlik szerte szét. Én mindig érveltem neki személy szerint hozzá ragaszkodom jóban rosszban, s nem a boldogságot keresem. Most nagyon durva szavakat használ rám, nem érhetek hozzá, kb rá se nézzek, s jelenleg a válás neki azt jelenti, mintha elutazna haza és kész. Hogy tudnám elengedni az álmokat, a múltat, úgy hogy nem biztos h megtettem mindent? Ha csak rá gondolok, nincs itt, összecsúszik a talaj alatta, fel alá járkálok, nem érdekel semmi, se munka se élet és nem tudok még aludni sem. 1-2 órát alszom naponta. Irigylem azokat az embereket, akik egyszerűen túllépnek embereken, nekem ez nála nem megy, mert olyan mint a legközelebbi hozzátartozóm, és úgy érzem ő nem hallt meg csak nem ért meg. Mit tanácsoltok?