A helyemben válnátok vagy még tűrnétek?

A férjem gyakran vidéken dolgozik, itt van a kis barátnője is. Ha éppen nincs itthon, akkor is hív minden reggel és este amióta borult bili, naponta többször is e-mailt ír, elmeséli mit csinál, megkérdezi én hogy vagyok, stb, amikor akad egy kis ideje. Néha összekapunk hisz egyszer-egyszer nyíltan vállalja, hogy találkozni fognak, néha magamtól jövök rá, viszont egyik sem jó. Már én sem tudom nekem hogy lenne jobb, ha tudnék róla avagy sem. Megkértem hogy ha itthon van, akkor tartsa kikapcsolva a számítógépét, és ne lássam a telefonját a kezében. Ezt úgy ahogy sikerült betartania, ugyanakkor tudom, hogy néha elbújik egy-egy sms-re. Eddig biztonságban éreztem magamat mellette, így most nagyon félek hogy elhagy, most érzem csak igazán a huszon évek után mennyire is szeretem, mennyire szükségem van rá valójában. Lefogytam (a stressztől, nem tudatosan), vettem új ruhákat, próbálok a kedvére tenni, és vakon bízok abban, hogy nem hagyja el a családját. (Így hát nem csak a pénz miatt küzdök még mindig) Persze felkészültem a legrosszabb eshetőségre is. Hihetetlenül nehéz helyzetbe kerülnénk, bár szerencsére a házunk viszonylag új, így nagyobb összegű javításokra még nem volt szükség, kivétel pl most a kerítésünk egy darabját kéne most kicserélni, ami megint több százezres kiadás lenne. Nem tudnám egyedül fenntartani ezt a házat akkor sem, ha éppen semmi plusz kiadás nem adódik.

A gyerekeim tudják hogy gond van közöttünk, azt is tudják hogy mi. A lányom teljesen kikészült tőle, ha rossz kedvem van, akkor rögtön elönti a méreg és szidja az apját, olykor-olykor hallani sem akar róla, hogy a nőről már ne is beszéljünk. A fiam nem nagyon beszél róla. Csak annyit nem tudnak hogy szóba jött már közöttünk a válás, de okos, értelmes gyerekek tudják, hogy ha ez lesz költöznünk kell. Hogy miből és hova azt még nem tudom. Az az igazság hogy az ő nyakukra sem akarok nap mint nap járni panaszkodni. Egy biztos, ha nem muszáj, akkor nem szeretnék pereskedni. Ahogy mondtam a férjem szívesen támogatná a gyerekeit (nem engem, a gyerekeit!), de ezt a nő valamilyen úton módon biztosan megakadályozná. Fogalmam sincs egy családanyának hogy juthat eszébe az, hogy egy apa ne támogassa a gyerekeit. Persze gondolom ő elvárná majd a férjétől a gyerektartás minimumának többszörösét!

Egyelőre eszembe se jutott másik férfit keresni, nem lennék rá képes. Megalázva és teljesen összetörve érzem magam, még sem tudom mi lenne a helyes lépés.

A kis lakásunkra pont azért tart ő igényt, mert vidéken van ahol alkalomszerűen dolgozik. Oda átvennék teljes munkaidőre melózni, így neki ez a legkényelmesebb. Nekem is ez lenne, ha bírnám a házat egyedül, oda vidékre semmi nem köt. Itt van minden rokonom és barátom, akik támogatni tudnának lelkileg. Fogalmam sincs milyen a kapcsolatuk, a férjem néha elmeséli ha összekapnak valamin. A múltkor a nő állította választás elé, és mivel akkor sem "tudott" dönteni, rácsapta az ajtót, és elment. (Persze aztán vissza könyörögte magát) Sokszor az az érzésem, hogy arra vár, hogy valamelyikünk kiszálljon ebből a hármasból. Mindegy hogy ő vagy én, csak ne neki kelljen kimondania hogy vége. Tudom hogy így kényelmesen él, nem is kicsit, de nem szeretnék ennyi év után hirtelen felindulásból elválni, amíg van halvány remény, remélem ez érthető. Ha ilyen veszekedés történik közöttük az mindig ad egy kis erőt, hogy talán ő lesz az, aki hamarabb feladja. Tudom hogy csak mégjobban megalázkodom, és szinte semmi önbecsülésem nincs már, de engem egyszerűen úgy neveltek, hogy nem szabad az első nagyobb vitánál elmenekülni. Valamiért velem van még, és ha az a valami csak egy halvány szeretet is, akkor is megéri nekem küzdeni, és akkor sem tudnám "nyugodt szívvel" beadni a válókeresetet még. Én úgy érzem változhatna ez az egész, és helyre lehetne hozni a hibákat amiket elkövettünk, néha ezt ő is elmondja, de nem értem miért táplálná bennem a reményt, ha a másik nő és gyerekei mellett akarna megöregedni. Valamiért még mindig mellettem van, ami azt a nőt idegesíti, és ha csak kicsit is gyengébb idegzetű mint én már nyert ügyem van. Próbálok reménykedni, de nem élem bele magam. Tudom hogy fordítva is elsülhet ezért is gondolkodom már most hogyan tudnánk utána megélni.