Mennyire normális az ilyen jellegő kapcsolattartás válás esetén? Csak én érzem úgy, hogy ez sok?

Amikor én költöztem össze a párommal, soha nem sírtam előtte, pedig nekem egy idegen országba kellett költöznöm, ahol nem ismertem senkit.Persze nekem is volt honvágyam, de eszembe nem jutott volna előtte sírni, hogy azt higgye, nem érzem vele jól magam.

Látod, itt a probléma. Hogy nincs az a bizalom a kapcsolatodban, hogy mindent megbeszéljetek, hogy teljesen önmagad adhasd. Egy normális kapcsolatban nem szégyen felvállalni az érzelmeket, és van annyi kommunkikáció, hogy megtudjuk beszélni miért is gyengültem el, mi bánt. Szerinted az nem férfi, akire lehet támaszkodni, aki egy nőnek támasza a nehéz időkben is. Szerintem meg az nem, akiben annyi megértés nincs a társa felé, hogy támogassa, ha annak szüksége van rá. Én nem akarnék egy ilyen kapcsolatban élni, ahol azt sem vállalhatom fel, hogy esetleg honvágyam van, hiányzik a családom, a barátaim, mert a pasimnak akkora az egoja, hogy ezt is magára vetíti ki.

A hiszti és, hogy kimutatom az érzelmeim nem ugyanaz.

Én úgy gondolom, hogy egy kapcsolatban kölcsönösen figyelünk egymásra. Nem úgy megy, hogy én nem beszélek a "problémáimról", mert az a másiknak rosszul esik. Ezért csak akkor adhatom ki magamból, ha Ő nem látja. Amúgy mi eltitkolni se tudnánk egymás elől, ha gond van, mert figyelünk egymásra, ismerjük egymást és észre vesszük, ha a másikat bántja valami, rossz napja van stb.