Van élet azután, hogy lemond egy anya a gyermeke felügyeletéről?

"Szerintem az együtt töltött idő minősége számít a kicsivel és nem a mennyisége."

Ez így ebben a formában nem igaz!!! Én is addig tepernék, amíg meg nem tudnám oldani, hogy velem maradjon.A gondolattól is rosszul lennék, hogy egy idegen nő fektesse le aludni, ő adjon neki jóéjt puszit, neki mondja el örömét-bánatát, még akkor is, ha az édesapa is ott van.

4,5 évesen már ovis nem? Valami munkalehetőséget csak találnál, ha más nem, akkor egy közeli városban. Az oviba reggel elviheted, délután a nagymama, vagy te mentek érte, aki éppen tud. Amíg talpra nem álltok, ez jó megoldás lehet.

Engem fél éve hagyott el a férjem a másfél éves gyerekünkkel, mostmár 2. Amíg vissza nem vettek a munkahelyemre (szerencsém volt, hogy egyáltalán idő előtt visszavettek), addig leköltöztem vidékre a szüleimhez a picivel. Jó volt arra, hogy összeszedjem magamat és helyrerázódjon a lelkem. A szüleim nem nyugdíjasok, de ők is segítettek amennyit tudtak. Találkoztam a régi barátokkal, kimozdultam, elmentem fodrászhoz, megtehettem bármit, amikor éppen anyukám ráért vigyázni a kislányomra. Ez elmondani nem tudom mekkora segítség volt ahhoz, hogy összeszedjem magamat.

Mostmár újra a városban élünk, egy hétig anyu itt volt velem, amíg belerázódtunk a mindennapokba. A kislányomat kapcsolatokkal betoltuk soron kívül egy bölcsibe, én pedig dolgozni járok. Igyekszem úgy alakítani a munkáimat, hogy mire menni kell érte, minden meglegyen, szerencsére a bölcsiben is rugalmasak. Itt segítségem nem nagyon van, de ha végképp nem tudok elszakadni, akkor riasztom a másik nagymamát, hogy menjen érte.

Ergo, én MINDENT megpróbálnék megtenni a helyedben, hogy ne vegyék el tőled a gyereket, csak ha nagyon muszáj. Ha találnál munkahelyet és anyukádhoz költözöl, akkor megoldódna probléma, még ha nem is lenne könnyű és felhőtlen életetek. Később, ha nem sikerül még mindig mondhatod azt, hogy inkább éljen az apjánál a gyerek, jobb ez így neki, akkor legalább eltudsz számolni a lelkiismereteddel, hogy megtettél mindent, amit tudtál, de nem ment.

Így, hogy meg sem próbálod, én nem tudnék élni a gyerekem nélkül. Hogy is mondjam. Más érzés az, ha mindent megteszek és belátom, hogy nem megy és más az, amikor csak tudom, hogy egy sz*r helyzet jön és önként lemondok a nehézségekről. Annak a gyereknek lehet szegénységben is boldog élete, ha az alapvető dolgokkal eltudod látni. Majd az apjától megkapja a luxust, ha náluk van.

Én is nehezen dolgoztam fel, hogy a jó állásomból elmentem gyereket szülni NEKI, aki később otthagyott egy fillér nélkül, a havi kis pénzemmel, amit a gyerek után kapok. A rezsire alig volt elég, nemhogy ránk... Akkor nekem is jobb megoldás lehetett volna, hogy átadom a gyereket apukának, mert ő dolgozik, jobb életet tud biztosítani neki. Én nem állítom, hogy ez rossz döntés lett volna, de erőmön felül harcoltam, amiben rengeteget segítettek a szüleim, nélkülük nem is tudom hol lennék és most elmondhatom, hogy SIKERÜLT és mindent megtettem érte, értem, magunkért. Mi ketten egy kis család vagyunk és hihetetlenül boldoggá tesz a gondolat, hogy akkor nem adtam fel! :)

Tudom hosszú lett, de remélem tudsz nyerni a saját történetemből egy kis bátorságot és önbizalmat ahhoz, hogy igen is sikerülhet! Harcolj a végsőkig, így a te lelked is rendben lesz, akkor is ha végül még is amellett kell döntened, hogy az apjánál jobb helye lesz a gyereknek!

Nagyon durva, hogy milyen rettentő mértékben itélkezők az itt válaszoló anyukák. Gondolom, akik itt kiosztják a kérdezőt, sosem kerültek még igazi nehézségbe az életükben. Nyílván nem örömmel választotta a kérdező sem ezt a megoldást. Baromi nagy bátorság kell ahhoz, hogy a másikat így a földbe döngöljük a döntése miatt. És érdemes mindenkinek magába nézni, hogy a jaj, nem mondanék le a gyerek felügyeletéről, az vajon tényleg a gyerek érdekeit nézi-e, vagy a saját önzősége foglya. (Nehogy már apuka nevelje, micsoda blamázs!)

Minket is a tesómmal gyakorlatilag apukánk nevelt fel. Rnedszeresen találkoztunk anyukánkkal is. Semmi különösebb lelki sérülést nem szereztünk emiatt. A körülmények miatt egyértelműen jobb volt nekünk, gyerekeknek, hogy az apukánkkal legyünk, mint anyukánkkal.

A fő gond szerintem inkább az, kedves kérdező, hogy azt mondod, hogy a gyerek ad értelmet az egész letednek. Ez nem jó. Az életed értelmét nem emberekben kell megtalálnod, mert nagyon nagy fájdalmaid lesznek még emiatt.

"Nagyon durva, hogy milyen rettentő mértékben itélkezők az itt válaszoló anyukák. Gondolom, akik itt kiosztják a kérdezőt, sosem kerültek még igazi nehézségbe az életükben."

Bizony, nagyon durva, hogy lehetséges megoldásokra próbáljuk rávilágítani...

En azt gondolom, hogy a gyerek az elso. A gyereknek pedig nem "az anyja mellett van a helye", hanem ott, ahol megfeleloen tudjak gondozni, ellatni es szetetetet, biztonsagot tudnak neki nyujtani. Ha erre az apa kepes, akkor nala van a gyerek a legjobb helyen. Onzo az a no, aki inkabb nyomorba vinne a gyereket, csak hogy vele legyen.

Anya is latogathatja a gyereket, attol, hogy nem egyutt laknak, lehet szoros a kapcsolatuk. Egyebkent pedig bizony a minosege szamit az egyutt toltott idonek, nem a mennyisege. Sokra megy a gyerek egy az anyagiak miatt allandoan dolgozo, idegbeteg anyaval, aki reggel hatkor elkoszon tole, aztan este hatkor hazaesik. Jatszani mar nincs se kedve, se ereje, tulajdonkeppen csak alszik a gyerek mellett. Mi ertelme van ennek>