Volt olyan, aki a gyerek miatt nem vált el és nem bánta meg a döntését?

Jártam ilyen cipőben amikor 14 éves házasok voltunk.

Azt mondta egy öreg barátnőm " Járt utat járatlanért el ne hagyj" igaza volt.

Most tartunk a 28. évnél. Akkor mindent megváltoztattunk.

Többet törődünk egymással, MINDEN téren. Várjuk az unokánkat / még viszonylag fiatalok vagyunk/ Utazunk, meglepiket, csinálunk egymásnak.

Nem kell más gyerekéhez alkalmazkodnunk a mi kis családunkban boldogok vagyunk./nincs én gyerekem, te gyereked/

Ha lelépsz a következővel egy pár év után ugyanide jutsz.

Pár évig frankó az új aztán annak is annyi.

Ha megcsalt az a te hibád is. Le kellene ülni vele megbeszélni a dolgokat, mit akar? Mire hajlandó? stb.

Ha működik a szex és változtattok a hétköznapokon, mivel azt írtad még szereted, akkor minden lehet ok.

18 éves voltam, amikor a szüleim elvàltak. Nem voltak nagy veszekedések, se semmi "extra".

Szörnyű volt. Màs lett volna, ha folyamatos veszekedések lettek volna, vagy alkohol problémàk vagy bármi ilyesmi, aminek a kàràt szenvedtem volna. De így...

Ùgyhogy én nem tenném a helyedben. Oka volt, hogy összekötöttétek az életeteket. Az életben a boldogsâgért is meg kell dolgozni, nem csak a pénzért. Ha mindketten akarjàtok és tesztek érte, akkor helyrehozhatò.

Szerintem várj még, nyugodj le, gondolj bele a nagyobb hibájiba, és, hogy másban vajon lennének e hibák.

Én is jártam hasonló cipőben, nem gondoltam volna, hogy kikerülök, de valahogy talán mindketten próbálkoztunk magunkban, és mára jobb a kapcsolatunk. Még lehet igazi, vagy igazibb, de beszélgetnetek kell erről, és nem erőszakosan egymásról, és időt adni, és meglátni a változást.

Nálunk én úgy éreztem, , hogy minden előbb van neki, mint én, gyerekek, munka, pihentető videójáték. Magyarul rám nem jutott. De belegondoltam, az nagyon nagy nálam, hogy a gyerekekkel jól elvan, egymáshoz is szólunk, nincs veszekedkés, csak nézeteltérések. Ezek utóbbi mindenhol vannak. Legyél még türelmes szerintem, és hagyjatok időt magatoknak és egymásnak próbálkozni.

Ja egyszer a férjem kórházba került egy hétre, az csak lódított a dolgon, bár sajnáltam, de nyugodtabb voltam a gyerekek körül, úgy tűnt símábban mennek a dolgok, de csak mert nem idegeltem magam azon, hogy velem csak elvan, mert nem is volt itthon. Ettől függetlenül javult a helyzet, észrevettem egy idő után, beláttam, mintha próbálkozna, és én is.

Én mint gyerek válaszolnék.

Én egy el-nem-vált családból jövök.

Bárcsak elváltak volna. A gyerekek nem hülyék.

apukám volt az irányító fél a házasságban, anyukám érettségi után hozzáment.

Kb 8-10 éves lehettem mikor észrevettem hogy nincs minden rendben. Apa nem mindíg aludt otthon, ha anya megkérdezte, hova megy, annyi volt a válasz hogy: Tudod jól, meg hogy El.

Anya gyáva volt lépni, apa befolyásos volt. Volt elég pénze ahoz hogy két nőt és két gyereket kitartson. Ezt ki is használta.

Soha nem ismertem meg apám szeretőjét, vagy szeretőit.

De beleléptem ugyanabba a kakiba mint anyukám. Suli után hozzámentem az első pasihoz, aki megkért. Pont olyan manipulatív volt mint apám.

Pánikbeteg és depressziós lettem. A pszihiáterem tömte belém a nyugtatókat, mert szuicid hajlamot látott bennem.

Valahogy elkeveredtem egy pszihológushoz.

Három év terápia után megerősödtem, és kiadtam az ultimátumot a férjemnek. ha megcsal, ha megaláz mehet a sunyiba. Miután nem tudott uralkodni rajtam, elváltunk.

Ja és a slusszpoén:

Az öcsém pont olyan lett mint apám. Jelenleg három nője van, plusz egy gyereke, aki után gyerektartást fizet. A három nő nem tud egymásról, az egyikkel együtt is él, három napot töltenek külön. Ilyenkor azt hazudja, hogy a gyerekéhez megy, akit öt éve nem látott!

Én mindkét oldalról írnék! 18 éves koromig verések veszekedések voltak otthon. Könyörögtem anyunak váljon el. Nem tette mert...(???)18 évesen elköltöztem, jó messzire. Meg tudtam bocsájtani az apámnak, aki időközben megöregedett, lenyugodott. Most nagyon szépen élnek anyuval.

Az én házasságomban kb. 20 évig minden Ok, majd jött a nagynak hitt újdonság varázsa típusú szerelem. Nem léptem ki, mert voltak gyerekek.A nagy Ő-nek hitt dolog 3 év alatt lecsengett bennem, szerencsére nem lett köztünk semmi. Pár évig nagyon rossz volt. A férjem mindent megtett a házasságunkért, én nem igazán akartam, mert csak sajnáltam magam. Aztán megfordult a dolog!!! Szép lassan elkezdtem újra élvezni az életemet (ami egyébként addig is szép volt), csak az újdonság erejű rózsaszín ködtől nem láttam.

Azt, hogy jó vagy rossz döntést hozunk, mindig csak a múltba visszanézve tudjuk meg. Remélem sikerül jól döntened!

Szia!

Talán nem az én korosztályom véleménye érdekel, de az én szüleim 3 és 4 éves korom között váltak el, nekem ez semmilyen traumát nem okozott, nem éreztem magam soha kevesebbnek, mert apukám nem él velünk, társaságban se okozott problémát, furamód általánosban sem. Lehet, hogy az az oka, hogy a szüleim jóban vannak, így akkor találkozom apukámmal, amikor csak akarok (másnaponta ált., közel lakunk), nem kell ez a kéthetente egy teljes hétvége szenvedés. Szerintem ha alapvetően nem gyűlölködtök, csak mindkettőtöknek jobb lenne külön, akkor érdemes lehet elválni és megtartani a baráti viszonyt, ahogy a szüleim tették, én így elégedett vagyok és nekem nagyon úgy tűnik, hogy ők is.

Nem akartam pofátlan lenni, de ez is egy megfontolandó lehetőség.

16/l