Miert nem szeretem a párom gyerekét?

olyan gonoszak vagytok.:D

az én szüleim elváltak amikor kb 5 éves voltam. aztán amikor hét voltam anya is talált valakit és apa is. a különbség, hogy a nevelőfaterommal együtt lakok, apa barátnőjével nem. egy ideig elég furcsa volt, én kis megszeppent voltam, mint egy idegen 'nénivel', de néha kifejezetten úgy láttam őt, mint egy filmbeli mostohát. nem csinált rosszat, de hűvösen viselkedett. mostanában értük el azt a szintet, hogy kedvesek vagyunk egymáshoz, nevetünk egymással és beszélgetünk.

szóval kialakulhat ebből azért valami. általában ilyenkor nem a gyerekek pártját fogom, hanem hogy le kéne keverni néhány pofont, de most nem ezt írom. Furcsa helyzetben lehet a lány, adj neki időt. És maradj továbbra is kedves MINDEN HELYZETBEN. Lehet, hogy valamit ő értelmezett félre, vagy csak a szokásos szitu: azt hiszi te akarod átvenni az anyja helyét (nem írtad vele mi történt, de lényegtelen). Persze csak ha hosszú távra tervezel a pároddal. Szerintem ne hagyd hogy bármi is tönkretegye a kapcsolatot, ha szereted! És nyugalom, türelem!

Sziasztok. Én is hasonló helyzetben vagyok, a párommal neveljük az ő gyerekét. Én vagyok a mostohaanyuci. Szóval én sem tudom őt szeretni, pedig nagyon akartam, ha nem is szeretni de elfogadni, barátságban lenni vele, jó kapcsolatban lenni. Nem sikerül, bármit teszek. Nem is fog már. Ugyanúgy mint a kérdező, imádom a gyerekeket, vele azonban nem működik ez az érzés. Engem ez bánt, idegesít, magamat hibáztattam sokáig. Ma már nem teszem, rájöttem, hogy nem kell erőltetni ami nem megy. Csak így nehéz élni, nagyon nehéz. Nem a sajátod, nem a te nevelésed, nem mondhatsz és tehetsz olyat amit a sajátod esetében megtennél, vagy kimondanál. Nagyon megvisel ez engem, a gyereket nem igazán. Érdektelen, rendetlen, iskolaundoros, szemtelen és minden amit el tudtok képzelni. Ez a gáz a készen kapott gyerekkel, nem tudtam annak idején mire vállalkoztam.

Én is azon az elven vagyok most már amit az egyik válaszoló írt, nem az én gyerekem, nem kell szeretnem. Nem is tudom...és az vesse rám az első követ aki hasonló helyzetben nem így gondolná.

Utolsó vagyok újra:

Mindent megteszek érte, mindenben segítem, bármiről legyen szó...semmi nem javít a helyzeten, mára már elfáradtam....ha nem kell amit adok nem kell, ő tudja. Három éve próbálok jó "anyja " lenni...mára feladtam, nem érdekel és lehet lepontozni emiatt. Nekem is csak egy életem van, nem fogom magam tönkretenni, ha neki Így jó akkor nekem is...elférünk egymás mellett nagy a lakás.

Légy türelmes,de én a helyedben megpróbálnám úgy mond nevelni egy kicsit.

Az én páromnak is van gyereke, de ilyen gond nincs.Igaz, hogy ritkán látom.

Elhiszem, hogy szeretettel fogadtad, de légy türelmes ismét ezt írom.Nem is nagyon tudok többet hozzáfűzni.

Amint már írták, nem muszáj szeretni.

Bár én magam nem lettem mostoha, azért ismerek egy "mostohaanyut", aki a sógornőm (férjem húga). Ő is megörökölt egy problémás gyereket, akivel nem nagyon foglalkozott az igazi anyja, és az apának ítélte a bíróság, aki valahogy kompenzálásképpen eléggé elkényezteti. Az eredmény egy rettentően idegesítő, önállótlan, rossz evő, bepisilős, szófogadatlan kis valami. Náluk is lett egy közös kicsi, de a "mostohagyerek" igencsak bezavar a családi idillbe. Sajnos nagyon nehéz, ha egyáltalán lehetséges helyrehozni azt, amit kicsi kortól kezdve kellett volna megalapozni. Sógornőmet nagyon sajnálom sokszor, mert eléggé megnehezíti az életét az örökölt gyerek.

Alapvetően én is szeretem a gyerkőcöket, és könnyen megtalálom velük a hangot, de ezt a leányt csak azért nem pofoztam fel, míg nálunk voltak, mert sajnáltam egy picit. Mielőtt nagyon gonosznak gondoltok, a pofozhatnékom akkor támadt, mikor a 10 hónapos kicsimmel úgy játszott, hogy a nyakát fogta, mikor egy pillanatra nem néztünk oda... Ez nyilván elég szélsőséges eset, és a kislánynak már a szellemi épségét is megkérdőjeleztük, de mindezekkel együtt tényleg nehéz szeretni, úgyhogy én megértem a kérdezőt.