Menjek albérletbe a gyerekemmel vagy tűrjek tovább?

Hosszú lesz, elnézést...

8 éve vagyok együtt a párommal, diákszerelem volt. 5 éve költöztem hozzá és az anyjához, aki régóta özvegy. Most másfél éves a fiunk, és nálam kezd betelni a pohár. A párom egyáltalán nem foglalkozik sem velem, sem a gyerekkel. Reggeltől estig dolgozik, ami persze jó dolog, csak közben családunk is lett, ezt észre kellene vennie, de nem. Az utóbbi időben plusz munkákat is vállal, sokszor éjjel ér csak haza. Sokat veszekszünk, ha találkozunk, főleg amiatt, hogy újra és újra elmondom neki, hogy nekem ez így nem jó stb. Szerinte én semmivel nem tudok megelégedni, bunkó vagyok vele, elveszem a szabadságát. Én szerettem volna újabb babát, ő nem; én szívesen elmennék közös programokra, akár csak játszóra a fiunkkal, ő nem; én szeretnék külön költözni, szerinte ezt nem engedhetjük meg magunknak (össz. bevételünk havi 200e körül). Vidéken lakunk, én most jöttem vissza dolgozni, a gyerek bölcsis lett. Nem akartam teljesen tőle függni anyagilag, folyton azt hallgattam, mire kell ennyi, pedig csak kajára és a gyerekre költök, turiból veszem a ruháit stb. Így viszont napi 2x30 percet vonatozunk.

Úgy érzem, mi csak púp vagyunk a hátán, már töbször hozzám vágta, hogy ha nem tetszik valami, el lehet menni. Anyagilag szűkösen, de talán ki tudnék gazdálkodni egy olcsóbb kis albérletet. Ti meglépnétek ezt? Nem szeretném a másfél évesemet ide-oda rángatni, és nagyon szeretem a páromat, de az utóbbi időben teljesen úgy érzem magam, mint egy egyedülálló anya. Anyóssal is elég sok a konfliktus, számára a fia szent. Könnyebb lenne az élet a városban, de félek egyedül maradni, ő az életem része, mellette lettem felnőtt nő és vele akartam leélni az életemet... A kiborulás szélén állok hetek óta, csak a gyerek miatt tartom magam, előtte mégsem bőghetek órákat, de nagyon sajnálom, hogy ennyire nem fontos az apjának.

Ti mit tennétek?